Hosszú túrán voltam Stendhallal, a vörös és fekete terepbiciklimmel. Körülöttünk tombolt az július közepi hőség, a horizont hullámzott a feláramló melegtől, az emelkedőn szomjas legyek szálltak az izzadt nyakamra. A dombtetőre érve vizet loccsantottam a kulacsomból a sisak réseibe, hogy a lejtőn a menetszél lehűtse a fejemet. Porfelhőt verve elrongyoltam egy felettébb nagy szénabála-rakás mellett, majd kiértem egy kátyús aszfaltútra, amelynek egyik oldalán tehenészet húzódott hosszú, barakkszerű épületeivel, a másik irányban búzaföldek sorakoztak. Elértem egy buszmegállóhoz a tehenészet műtehénnel díszített kapujával szemben, amelyre az volt írva: Vicsoripuszta.
Ettől a névtől egy pillanatra pedálozni is elfelejtettem, mert a képzeletem azonnal ezernyi vicsorgó őrkutyát teremtett körém. Nomen est omen, na. Megráztam a fejemet, aztán pucoltam onnét szaporán. A következő falut szerencsére úgy hívták, Pötréte. Az mindjárt más, gondoltam, de aztán megláttam az egyik kerítés mögött egy hegyomlásnyi kutyát, amely dühösen ugatni kezdett. Túl alacsonynak éreztem azt a kerítést, úgyhogy letértem egy földútra, amely a búzaföldek közé vitt, és irányban megfelelt.
Ahogy haladtam a hepehupákon, észrevettem, hogy a táj egyre magasabbra emelkedik körülöttem, a térdem meg sajogni kezdett. Nemrég olvastam egy internetes terepbiciklis csoportban, hogy a nyikorgó nyeregcső-vázcső kapcsolatra gyógyír a WD-40. Mivel ki nem állhattam, ha Stendhal hangokat ad, így indulás előtt befújtam a nyeregcsövet WD-40-nel. A nyikorgás valóban megszűnt, de most meg besüllyedt alattam a nyereg. Miközben halkan megemlékeztem a tanácsot adó tagról és felmenőiről, megálltam megszorítani a nyeregcső bilincsét.
A közelben pótkocsis traktor várakozott a termőföld szélén. Kiszállt belőle egy huszonéves, fülbevalós csávó, akinek úgy világított a kék szeme a lebarnult, poros arcában, mint Terence Hillnek.
– Szia, segíthetek valamit?
Biccentettem neki. Elgondolkodtam, mivel lehet leszedni a WD-40-et? Talán féktisztítóval.
– Van féktisztítód?
– Nincs.
Szorosabbra húztam a nyeregcsövet rögzítő bilincset.
– Akkor haszontalan vagy – állapítottam meg, és visszaültem a biciklire.
Nem elég, hogy én ezt mondtam, a csávó telefonja zenélni kezdett, és amikor felvette, ordítás hallatszott belőle:
– Csabi …, hozd már azt a … pótot, az Isten … meg!
A végén nem azt mondta, hogy áldjon, bár szerintem Csabin az áldás sem segített volna.
A nem messze arató kombájn fülkéjéből ideges hadonászás látszott.
– Megyek – mondta Csabi, aztán csípőre tette a kezét. – Megnézed a leürítést? Ekkora magömlést még nem láttál, höhö!
– Hát, azt majd utána megmondom – feleltem, és kissé megbotránkozva követtem a traktort Stendhallal, akinek semmi gondot nem okozott egy learatott föld.
Csabi a kombájn csöve alá célozta a pótkocsit, aztán tényleg ömlött a mag rendesen.
– Lefényképezhetem? – kérdeztem. – A kisfiam szereti a nagy gépeket.
– Persze – mondta a srác, és leugrott a traktorból.
Mire csőre töltöttem a telefont, beállt pózolni a kombájn elé megfeszített izmokkal. Még a hasát is behúzta, pedig alig volt neki.
– Menj már onnan, nem látszik tőled az a gyönyörű gép! Claas? Nagyon klassz!
Csabi lelombozódva elsomfordált, amíg fotóztam.
– Ez is, meg a traktorok is apámé – mondta aztán büszkén.
Számomra, aki mindent a saját erőmből és anyagi lehetőségeimből értem el, nem sokat érnek az efféle kijelentések. Az viszont, hogy ilyen csúnyán be lehet szólni a főnök fiának, az a cég kiváló működésére utal. Ettől persze Csabi apjáról lett jó véleményem, nem Csabiról.
– Szuper. Akkor további jó munkát!
Felültem Stendhalra, és elporzottunk a messzeségbe, mint egy jó westernben.
Amikor hazaértem, a forró zuhany után Alfréd ölelésében találtam magam. A kis Zénó a délutáni alvását teljesítette éppen.
– Arra gondoltam, egyszer kimehetnénk egy búzamezőre. Leterítünk egy plédet, nem látja senki.
Megnyúlt arccal pislogtam.
– Romantikus ötlet, azt meg kell hagyni, de mi lesz, ha jön a kombájn?
