„Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják.
Sej, arra az van írva: elszálltak az évek.”
(Napoleon Boulevard)
Karácsony és szilveszter között minden második napon dolgoztam, és ez eléggé elvette a kedvemet attól, hogy a családom után menjek Zalába, a nagyszülőkhöz. Az egyik szabad hétköznapra próbáltam valamilyen programot szervezni a baráti körrel, de Gergő elutazott Ivettel, Friciék pont aznap mentek meglátogatni Frici anyját egy távoli idősotthonban, és Zsomborról is lepattantam: „Szívesen látlak a fertőszentmiklósi reptéren, ha arra jársz.”
Mindezek után felhívtam Attilát annak reményében, hogy talán dolgozik aznap, és akkor beneveznék egy kellemes városnéző hajókázásra, de az a nap neki is szabad volt.
– Hát, úgy néz ki, mégiscsak biciklitúrára megyek – mondtam elszontyolodva.
– Egy fokban? – csodálkozott Attila.
– Ha annyi lesz, akkor annyiban.
– Nincs kedved eljönni velem Tapolcára?
– Attól függ, mit csinálsz ott.
Telket kapálni például semmi kedvem.
– Megnézem a laktanyát, ahol másfél évet elvettek az életemből. Kíváncsi vagyok, milyen újra látni negyven év után.
– Nem is tudtam, hogy van ott laktanya.
– Már bezárták, de ’85-ben még háromszorosan kiváló, kiemelt magasabb egység volt.
Ez nagyon, sőt kórosan komcsi elnevezésnek tűnt számomra.
– Oda be lehet menni?
– Igen.
– De szabad is? Mármint nem kerget meg az őrkutya?
– Nem, ne aggódj!
Azért én aggódtam tovább.
– Drótvágót vigyek?
A laktanyatúra reggelén megállt a fekete autó a ház előtt. Csúnya, nyálkás, ködös idő volt, az egy fokra tekintettel igencsak beöltöztem, mert a hideget csak edzéssel együtt bírom, lassan sétálgatva egy elhagyatott telephelyen, borítékolhatóan csődöt mond majd a hőháztartásom. Amikor beültem Attila mellé a kétzónás klímával felé húsz, felém huszonnégy fokra fűtött kocsiba, elég hamar lehúztam a bélelt bőrkabátom cipzárját. Annál rosszabbat el sem tudtam képzelni, mint beleizzadni a vastag ruhákba a kocsiban, és azután mászkálni kint a hidegben.
Miután becsatoltam az övet, a kombi morgott egyet, és elindultunk.
Letekertem a felém eső fűtésgombot is húsz fokra.
– Hosszú út lesz – mondtam aztán, csak hogy mondjak valamit.
– Két és fél órát tippel a telefon – mosolygott Attila. – Imádok vezetni. Nemcsak hajót, autót is. A kesztyűtartóban van pogácsa meg kóla, ha kérsz.
Átevickéltünk a városon, ki az M7-esre, ahol a kombi ízelítőt adhatott a képességeiből. Fehérvárnál elmentünk a 8-as útra, és egyszer csak nyomasztóan magasodott fölénk az egykori inotai erőmű három gigászi kürtője, majd egy párás pusztaságon éles balkanyar következett a 77-es útra. Innentől egyre sűrűbb lett a köd. Attila lassított, mert alig két-három terelővonalnyit láttunk előre.
– Hajóval ilyenben már radarral mennénk.
Egy ideig szótlanul hallgattam a rádióból szóló régi diszkózenét, és próbáltam kitalálni, hol járunk. Semmit sem láttam az autót körülvevő csillámló tejfölben. Jobb híján a telefonom térkép alkalmazásában követtem az eseményeket. Balra fordultunk egy Pula nevű helyen. Kapolcson picit tisztult a kép, majd megint összezárult a köd. Monostorapátinál pedig mintha felhúzták volna a függönyt: barna, dimbes-dombos táj terült elénk kristálytisztán, az ólomszürke, alacsonyan kúszó felhők alatt.
Elraktam a telefont, mert a valóság már érdekesebb volt. Elmosolyodtam egy Vigyázz, tehén! közlekedési táblán. Aztán láttam egy felettébb kontrasztos templomtornyot: az egyik oldalát vastagon lepte a sötétzöld moha, a másik felére meg mintha ráborult volna egy hordó fehér festék. A következő helységnév Tapolca-Diszel volt. Reméltem, hogy már közel járunk. Kíváncsian vártam a háromszorosan magasabb, kiérdemesült egység – vagy mi a fene látványát.
– Mehetünk rögtön a laktanyába, vagy szeretnél előbb ebédelni valahol?
Tekintettel arra, hogy útközben megettem a fél zacskó pogácsát, a laktanyát választottam. Amikor odaértünk, és kiszálltunk a kocsiból, először egy bezárt, világoskék kaput találtunk a szögesdróttal megfejelt betonfalak között.
– Ne már! – mondta Attila.
Arra járt egy kopasz férfi, aki egy tablóképet nézegetett a kapu melletti bódé falán. Attila szóba elegyedett vele. Kiderült, hogy ő is ebben a laktanyában töltötte a sorkatonai szolgálatát, és azt is tudta, merre találjuk a nyitott kapuk egyikét. Visszaültünk a kocsiba, és másfél perc múlva behajtottunk a magas, málló vakolatú épületek közé. Attila leparkolt egy nagy, aszfaltozott terület mellett.
– Ez volt az alakulótér – mondta vidáman. – Itt tettük le a katonai esküt.
Néztem a vigyázzban álló fenyőfákkal szegélyezett, sivár placcot, aztán követtem Attilát, aki közben elindult egy kavicsos úton.
– Itt volt a körletünk az első emeleten – mutatott egy kékesszürke, háromszintes kockaépületre, amely elé kidobtak egy valaha kényelmes fotelt az enyészetnek. – Ott volt az ebédlő, ott meg a büfé.
Kapkodtam a fejemet egyik romos épülettől a másikig. Az OSB-lappal takart ajtónyílásoktól olyan érzésem támadt, mintha bármikor előbújhatna mögülük egy baltás gyilkos. Örültem, amikor továbbmentünk egy okkersárga kétemeleteshez.
– Ebben a gazdasági épületben kellett jelentkeznem. Először összekevertek egy másik Kárpáti Attilával, aki protekciós volt, és tiszti sofőrnek érkezett. Amikor rájöttek a tévedésre, gyorsan kidobtak innen.
Az egy fok és a pogácsához megivott kóla kezdte elérni nálam a hatását, de nem akartam elrontani Attila lelkes beszámolóját azzal, hogy hol van a mosdó. Tanácstalanul nézegettem körbe.
Elég nyilvánvalóan nem volt sehol.
Attila elmosolyodott, és elindult valahova a kifakult, magas gazban. Ahogy botladoztam utána, próbáltam találni rajta valami színt, kevés sikerrel: fekete kabát, fekete farmer, a sportcipőjén mintha villant volna egy fehér csík. Benézett egy apró bódéba.
– Szerintem itt tudsz pisilni – mondta, aztán odébb csörtetett.
A bódé törmelékes-kartonfoszlányos aljzatát – mert padlónak azt már nem lehetett nevezni –, papírzsebkendők tarkították, ami arra utalt, hogy mások is kinevezték mellékhelyiségnek.
Amikor végeztem, Attila a kocsi mellett cigizett, és tőle szokatlan, gyengéd mosollyal nézett végig a lepusztult épületeken. Úgy tűnt, nem olyannak látja őket, amilyenek most, inkább az elevenedik meg előtte, amilyenek régen voltak.
– Az micsoda? – kérdeztem az épületek közötti füves terület kellős közepén emelkedő, rozsdás fémtetővel fedett valamire bökve.
– Szellőzőkürtő.
Közelebb mentem a kerek nyílás kávájához, és láttam, hogy a rácsa már teljesen eltömődött levelekkel meg ágakkal.
– Mit szellőztetett?
– A föld alatti termeket, ahol a rakétákat tárolták.
Pislogtam egyet.
– Milyen rakétákat?
– RSZD-10 Pionyer típus. Nyolckerekű MAZ-ok szállították őket.
– Te is rakétákkal dolgoztál?
– Nem, a műszaki alakulatnál voltam nehézgépen. Úgy hívták, BAT-M. Harckocsi alapú útépítő buldózer. Majdnem olyan motorja volt, mint a Bíbicnek turbó nélkül.
Kezdtem belegabalyodni a rövidítésekbe.
– Mit jelent az RSZD?
– Raketa Szrednej Dalnoszti. Középhatótávolságú rakéta.
Bepötyögtem mindezt a telefonomba, hogy találjak róla képeket. Egy magyar nyelvű ismertetőből megtudtam, hogy ezek a tizenhat és fél méteres, harminchét tonnás szivarok atomtöltet hordozására is alkalmasak.
– Az ittenieknek nem terepmintásak voltak – mondta Attila a telefonon megjelenő rakétát szemlélve. – Matt zöld infra-elnyelő festésük volt.
– Atomtöltet is volt bennük?
Attila felvonta a szemöldökét.
– Erről megoszlottak a vélemények. Biztosat nem tudok.
– Nem aggódtatok emiatt?
– Senki sem félt a rakétáktól. Úgy általában a radioaktivitás veszélye még nem volt a köztudatban. Atomtámadásra viszont felkészítettek minket, igaz, vegyvédelmi gyakorlat címén, és minden nap mérni kellett a sugárzást a laktanya területén. Nem sokkal Csernobil után, amikor körbejártam őrségben, kiakadt a műszer. Kétszer állítottam feljebb a mérési tartományát, mire meg tudta mérni.
– Mennyi lehetett?
– Nem emlékszem, de az egészségügyi határértéket sokszorosan meghaladta. Jelentettem az ÜTI-nek, de azt mondta, ne foglalkozzak vele.
– Mi az az ÜTI?
– Ügyeletes tiszt. De nem jól mesélem! – sóhajtott Attila. – Amikor mértem, nem tudtam, hogy Csernobil miatt magas a sugárzás. Sokkal később ismerték el az üzemzavart, amit akkor még nem szabadott robbanásnak meg katasztrófának nevezni. Hónapokkal később jöttem csak rá, mit mértem.
– Amikor legalább részben kiderült a dolog, változott valami a laktanya életében?
– Nem. Ahogy az országban máshol sem. Hivatalosan minden az egészségügyi határértéken belül volt.
Olvastam már sokat Csernobilról, mégis újra meglepett ez a rendszerszintű tagadás, és sajnáltam a katonákat, akik akkor is kötelezően kint császkáltak, amikor már tudottan potyogott rájuk a radioaktív részecske.
Felébresztettem a telefont, ami közben elsötétült, és szemügyre vettem a rakéta alatt lévő böszme, nyolckerekű járművet.
– Ez a MAZ?
– Igen. A neve a Minszki Autógyár rövidítése. Minszkij Avtomobilnij Zavod. Volt neki száma, MAZ-ötszázvalamennyi.
– Na és mi az a BAT?
– Büsztrohodnij Artyillerijszkij Tyagacs. Szó szerint nagysebességű tüzérségi vontató, de valójában lánctalpas buldózer. Persze tud vontatni is, de nem az a fő funkciója. Az M meg hogy módosított.
Bepötyögtem ezt is a keresőbe, és kíváncsian néztem a telefon képernyőjét. Furcsa, matt khakizöld masinát láttam: lánctalpas alapon teherautó-stílusú vezetőfülke, elöl irdatlan, ék alakú tolólap, hátul csörlő, daru, rögzített marmonkanna.
– Azt írja, harmincötöt tudott – mondtam egy ismertetőt bogarászva.
– Dehogy is! – nevetett Attila. – Mentem vele hetvennel. Terepen vicces volt, mert ahogy a hepehupán bólogatott, néha leért a tolólap, és akkor szétszórt fél köbméter földet.
Visszaültünk a kocsiba, és áthajtottunk a laktanya korábban zárt területére, ahova régen csak különleges engedéllyel lehetett belépni. Nyomasztó látványt nyújtottak a kapun belül fölénk magasodó, fekete lerakódástól tarka betonfalak és a szigorú kockaablakok. Arra gondoltam, ez a hely holtában is kiválóan titkolja a funkcióját.
A gazzal felvert kövezet végén újabb kapu következett, majd megálltunk egy tágasabb részen, egy rámpás betonemelvény mellett, amire az alakjából ítélve fel szoktak menni járművek, de autónál nagyobb dolgokra méretezték.
Attila kiszállt, és lefényképezte a jókora emelvényt.
– Ez az a mosó, ahol egyszer hadgyakorlat után magasnyomásúval mostam a BAT-ot, és megcsúsztam az egyik nyomórúdján. Sikerült úgy négy méterről fejest ugranom az összes sárba, amit addig letakarítottam. Ja, és az alján beton van, úgyhogy ömlött a vér a fejemből rendesen.
Folytattuk utunkat a hatalmas térségben, és ezúttal elértük az egyik kijáratát, ami tágas rétre nyílt.
– Itt szoktunk kimenni terepgyakorlatra – mondta Attila, aztán huncut mosolyra húzta a száját. – Meg akkor is itt mentem ki, amikor felgyújtottam a lőteret.
Leesett az állam.
– Mit csináltál?
– Egyszer nyáron valami rövid szakaszt le kellett simítani. Hamar megvolt, de visszafelé jövet feltűnt, hogy szokatlanul nagy por jön utánam. A lánctalpas száraz időben eléggé felveri a port, de egy idő után gyanús lett, hogy az füst.
– De mitől?
– A BAT motorját ugyanúgy elő kellett melegíteni, mint a Bíbicét. Csak neki nem elektromos fűtése volt, hanem gázolajos kályhája. Azt meg én bekapcsolva felejtettem egész menet alatt.
– Ajjaj.
– Hát ja. Miután rájöttem, persze kikapcsoltam, aztán elrongyoltam ide a kapuig, hogy riadóztassam a laktanya tűzoltó-egységét. Utána visszamentem az égő tarlóhoz, és elkezdtem ráborítani a földet a tolólappal. Mire a tűzoltók kiértek, gyakorlatilag el is oltottam az egészet.
– Nem féltél, hogy kigyullad a BAT?
– Nem.
– Azért ez meleg helyzet volt – jegyeztem meg.
– Elmeséljem a hideg helyzetet is? – kuncogott Attila sejtelmesen. – Közben sétáljunk arrafelé, megmutatom az őrbódét, amiben kilencvenhat órás szolgálatokat töltöttem.
Elindultunk egy száz méterre lévő, fehér kövekkel kirakott, barna tetejű bodega felé. A másik oldalon vetemedett tető alatt meztelen betonváz éktelenkedett, egyik fakkjában ponyvával takart szénabála-rakás árválkodott.
– Valamikor a BAT is ott állt. Ez volt a nehézgép-garázs – mondta Attila, aztán elmosolyodott. – Biztos hallottál róla, hogy ’87 februárjában volt egy nagy hóesés, aztán mínusz huszonhét fokos hideg.
– Lemaradtam róla.
Akkor még meg se születtem.
– A hegyekben két és fél méteres hó esett. Tíz nappal a leszerelés előtt kirendeltek engem is utakat mentesíteni a Bakonyba. Elindultunk a laktanyából a BAT-tal, a szakaszparancsnok elvtárs, meg én, mögöttünk pedig egy híradós KRAZ jött. Nem jutottunk messzire.
Elcsodálkoztam, hogy a szokatlanul durva tél még az orosz haditechnikán is kifogott.
– Háromszáz méterre a kaputól a BAT valahogy felült a hókupacra, amit addig maga előtt tolt, és azon hintázott. Se előre, se hátra nem tudott lemászni. Szerencsére mögöttünk a KRAZ is elakadt, mert abba meg belefagyott a gázolaj. Kimentem, hogy ráakasztom a KRAZ-ra a csörlőt, de nem volt a felépítményen. Kiderült, hogy Pali, a szakaszparancsnok, a legutóbbi feladat után a csörlő végét is behúzatta a haspáncél alá, pedig az utolsó pár métert fel szoktuk dobni hátra. Gyalogsági ásóval kellett kiásnom, és mire kiszedtem, elhúztam a KRAZ-ig, meg beakasztottam, addigra kopogósra fagyott a kezem a vacak honvédségi textilkesztyűben.
Próbáltam elképzelni ezt a csoportos elakadást mínusz huszonhét fokban.
– Borzalmas lehetett.
– Ez még nem – csóválta a fejét Attila. – Sikerült lehúzatni a BAT-ot a hupliról, átült hozzánk a híradós, aztán továbbmentünk. Amikor elkezdett felmelegedni a kezem, az olyan érzés volt, mintha ezernyi tű szurkálná, na, az borzalmas. Lejött a bőröm felső rétege, mintha az is kesztyű lett volna.
– Hogy lehet, hogy a BAT-ba nem fagyott bele a gázolaj? – kérdeztem, és közben arra gondoltam, milyen szépen leírta Attila az elsőfokú fagyást.
– A KRAZ-ban még a nyári keverék lehetett, a BAT meg már kapott télit. De végül a BAT se ért oda soha a Bakonyba. Fél kilométerre a laktanyától leesett a tolólap bal széle. Nagy hidegben a fémek is rideggé válnak, és eltört a csapszeg. Nem tehetett erről senki, de a Pali elkezdett velem üvöltözni, hogy nem jól készítettem elő a járművet, satöbbi. Mivel eddig is csak szívatott, ettől már eléggé dühös lettem. Addigra megint működött a kezem, úgyhogy leszedtem a gép oldaláról az utászpajszert, és megmondtam a Palinak, hogy ha utolérem, agyonütöm.
Attila pici szünetet tartott, amíg rágyújtott, én meg őszintén reméltem, hogy nem érte utol a felettesét.
– Amíg a híradós várta a parancsot, hogy akkor mi legyen, kábé fél órán keresztül kergettem a Palit a BAT körül a derékig érő hóban. Az meg rinyált, hogy gondolja meg! Pont leszerelés előtt akarja magát lecsukatni?
Már majdnem odaértünk a fehér bódéhoz, amikor feltűnt, hogy a nehézgép-garázs beton csontváza mögött három mozdulatlan, szőrös valami mered ránk. Csavart szarvuk V-alakban terpeszkedett, szoborszerű pofájuk olyan baljós volt, akár a halálfej. Mögöttük a düledező kerítés és a fakó, párát lehelő ősvadon alkotott hatásos díszletet.
Attila is rápillantott a rackákra, de először nem igazán törődött velük. Benézett az őrbódéba.
– Még látszik a falon, hogy hol volt a kályhacső – jegyezte meg, aztán csodálkozva nézte, hogy még mindig a birkákat nézem.
Valami nem stimmelt velük. A juhokat az ember ösztönösen szelíd, ijedős élőlényként képzeli el, de ezekben semmi félelem nem volt. Amikor Attila eldobta a csikket, nem követték a szemükkel. Maguk alá húzott lábakkal kucorogtak a nagy bozontjukban, és elszántan figyeltek. Attila elővette a telefonját, és ekkor az egyik racka felállt. Megdöbbentem, milyen magas, és az sem tetszett, hogy kezdi lejjebb engedni a fejét. Lassan eloldalogtam az autó irányába.
Vajon mennyire tud célozni fél méteres szarvakkal?
Attila lefényképezte őket, aztán utánam jött.
– Olyanok, mint egy banda. Védik a területüket – mondta, és hátranézett.
A rackavezér még mindig állt, de már felszegett fejjel. A mögötte kucorgók kinyújtották a nyakukat, hogy továbbra is szemmel tarthassanak minket. A frászt hozzák az emberre, gondoltam, és igazat adtam Attilának: igen, ez most már az ő területük.
Amikor hazaindultunk, a kocsi dobott egy hibaüzenetet a hátsó gumik alacsony nyomásáról.
– Már megint – sóhajtott Attila. – Mióta jött ez a hideg, kevésnek érzi, amit kerékcserekor belefújtam. Tized barért is beszólogat.
Együttérzően bólogattam.
– Háklis egy kocsi.
Véletlenül sem mertem volna olyat mondani, hogy a jármű előkészítése nem volt megfelelő.
