Továbbképzésen voltam Egerben, és hazafelé beugrottam Jancsi bácsihoz, aki jól fölidegesített. Persze ezt felé nem mutattam, inkább másnap Gergőnek panaszkodtam Frici udvarán.
– Mondtam neki, milyen kár, hogy én nem tudok alumíniumlemezt hajlítani. Tudod, olyan hajlítógéppel.
Gergő bölcsen bólogatott, mintha tudná.
– Aztán erre azt mondta, hogy ez szerencse! – folytattam. – Kérdeztem, miért?
– Nem akar konkurenciát! – nevetett Gergő.
– Azt mondta, ha tudnék alumíniumot hajlítani, akkor megépíteném az összes fura járgányt, amit elképzelek, és valamelyikkel tuti fejreállnék. Szerinte nekem az a szent küldetésem, hogy írjak a különleges járművekről, nem az, hogy építsem őket.
– Milyen igaza van!
– Nem, nincs – jelentettem ki. – Be is bizonyítom. Építek egy különleges járművet. Olyat, amit még soha senki. Kizárólag a saját erőmmel és képességeimmel.
– Na, azt megnézem! – röhögött Gergő.
Frici éppen egy régi kétütemű csónakmotort bütykölt a sufniban, és kijött megkérdezni, mi olyan vicces. Gergő rám mutatott.
– Azt mondja, tök egyedül épít valami járgányt, amit még soha senki!
Frici arca felragyogott.
– De jó! Holnap elviszik ezt a motort innen, akkor üres lesz a műhely. Itt nyugodtan dolgozhatsz. Ha kell még szerszám, szólj!
Jólesett, hogy Frici feltétel nélkül hisz a projektben, bár az is megfordult a fejemben, hogy csak később akar sokkal nagyobbat röhögni rajtam.
Még aznap késő este, otthon a padláson felfújtam a lekerekített orrú, fogantyús gumimatracot, és elé tettem az akkus búvárhúzót.
Már csak össze kellett kötni a kettőt.
Rugalmasan, kormányozhatóan.
A Megbíztatott Matrac pár nap alatt elkészült. Gergő a haját tépte, mikor meglátta, Frici meg azon sopánkodott, hogy nem kérdeztem tőle semmit, pedig tudott volna bütykölési tanácsokat adni.
– Szerintem valaki más súgott neki – lépett Tündi a két jómadár közé, és rámutatott az egyetlen részletre, amit nem én találtam ki. – Az ott profi csomónak tűnik.
Frici végignézett a matrac fogantyúit a búvárhúzó fogantyúival összekötő kompozíción: a műanyag fejhallgató-állványon, amit kifúrtam, és lóvezetőszár-karabinert akasztottam a végébe, hogy alatta tudjon forogni a mindkét fogantyújával a zeneboltos triangulumra felfűzött búvárhúzó. A fogantyúk elülső tövére kínai boltos, műanyagbevonatú szárítókötelet csomóztam, ezzel lehetett elfordítani a búvárhúzót, és változtatni a haladási irányt.
Ami megragadta Tündi figyelmét, az a másik kötéllel való trükk volt: a négyzet alakban haladó gumipók, amely mindig visszatérítette középre a búvárhúzó tengelyét. Frici jobban megnézte azt a részt, ahol a gumipók „kitérőt” tett a karabinerre.
– Az egy kötélközi csat!
– Bingó – mondtam.
– Csaltál – állapította meg Gergő.
– Csak tanácsot kértem egy kényelmi funkcióhoz – sóhajtottam. – A kormányvisszatérés nélkül is lehet irányítani, de így kényelmesebb.
– Ki kötötte azt a csomót? – kérdezte Frici.
– Én – mondtam, majd hozzátettem: – Miután Attila megtanította.
– Amit megtanulsz, az már a tiéd. Nincs itt semmiféle csalás. – Frici megveregette Gergő vállát.
– Megmutatod, hogy megy? – mosolygott rám Tündi.
Két héttel később utolsónak szálltam volna ki a Bíbicből, amikor Attila megállított az ajtóban.
– Mi ez a neoprén ruha rajtad, és mi van ebben a hatalmas hátizsákban?
– A Megbíztatott Matrac.
– Azt tényleg megépítetted?
– Igen.
– Hova mész vele?
– A Helemba-szigetre.
Attila szeme elkerekedett.
– Tavasszal, amikor nagyon elegem lett az emberekből, megfogadtam, hogy egyszer majd felfedezek egy lakatlan szigetet – folytattam. – Tudom, hogy ezt a szigetet már mások felfedezték, de én még nem.
Ricsi, a szakáll nélküli gépüzemvezető, felröhögött a hátam mögött.
– Hogy jössz vissza? – kérdezte Attila.
– Van két tartalék akksim – feleltem, de láttam rajta, hogy nem győzte meg a válasz. – Attól tartasz, hogy lekésem az indulást?
– Hát, látok rá esélyt – jegyezte meg a parancsnok úr, aztán szúrósan Ricsire nézett, mintha szorgalmazná, hogy menjen már el innen valahova.
– Ha az megnyugtat, bejelentkezem tizenöt percenként – mondtam, mert eszembe jutott évekkel korábbról egy légiirányító, aki technikai probléma miatt nem látta a Cessna transzponderjelét, és csak akkor folytathattam a reptervet, ha negyedóránként jelentkezem rádión.
Fel is raktam a fejemre a headsetet, hogy valóban sikerüljön a dolog, aztán indultam volna a műholdkép alapján kiszemelt partszakaszra, de Attila még mindig nem engedett.
– Azt hittem, a regényfejezethez kérdeztél annyi mindent, nem azért, hogy megcsináld.
Hátranéztem Ricsire, aki annyira röhögött, hogy a könnye is kifolyt.
– Mások lettek volna a válaszok? – fordultam vissza.
Attila a sértődés meg a döbbenet furcsa keverékével nézett rám, de aztán végre ellépett az utamból.
– Fél óránként elég helyzetjelentést adnod – mondta kimérten. – Mi a neve annak az izének?
– Semminek nem adok nevet, amíg nem tesz le valamit az asztalra.
Attila felvonta a szemöldökét.
– Szamárhegynél vigyázz…
– Emlékszem a keresztkövezésekre.
Fél órával később már elhagytam a kerékpárút melletti sóderes partot, és komótosan haladtam a (számomra) ismeretlen felé. A vízálló okosórámra néztem, aztán megcsörgettem Attilát.
– Matrac-I Bíbic-I-nek. Egyelőre eseménytelen. Sokat hajtom kézzel, hogy spóroljak az akksival.
Még a következő bejelentkezésem is hasonlóan semmitmondó volt.
Rájöttem, hogy ez így unalmas.
A Helemba-szigeten partján ülve már egészen más stílusban meséltem:
– Harci Matrac Bíbic-I-nek. Elértem a szigetet. Megtörtént a partraszállás. A bennszülöttek nyilakat lőnek, és lándzsákat dobálnak, de a páncélzat bírja. Odapörköltem nekik a rakétavetővel.
– Ügyes vagy, de ugye nem ettél sütit? – kérdezte Attila némi hatásszünet után.
A háttérben már megint Ricsi nevetését hallottam.
Elrejtettem a Megbíztatott Matracot két bokor közé, kivettem a szandált a vízálló táskából, aztán sétáltam egyet a kis szigeten. Tetszett, hogy csak a természet hangjait hallom, már épp kezdtem volna elfelejteni a civilizációt, amikor bejövő hívást jelzett az okosóra.
Mit akarhat Gergő?
– Szia!
– Ott vagy már a Helemba-szigeten?
– Igen. Miért, te hol vagy?
– Itt jövünk a Nekeresddel a Búbánat-völgy meg a sziget között. Megyünk Ivettel Esztergomba. Gyere ki a partra, integetünk!
Megfagyott bennem a vér. Kirongyoltam a bokrokon keresztül a kagylós-kavicsos fövenyre. A felújított Volga szárnyas motorcsónak valóban közeledett, ráadásul már lassan, bemerülve.
– Fordulj meg, de rögtön! Pont a keresztkövezés felé mész!
– Mizés?
– Mindjárt odavered a szárnyát!
– Dehogy is!
– Fordulj már meg! – üvöltöttem a telefonba.
– Miért? – kérdezte Gergő továbbra is teljesen nyugodtan.
Úgy éreztem, felforr az agyvizem. Visszatolattam egy bokor takarásába.
– Mert piros ruhában vagyok!
– Hú, basszus!
Öröm volt nézni, ahogy a Nekeresd szinte helyben fordul, és eliszkol, hogy inkább a hajózóút felől kerülje a szigetet. Amint letettem, hívott Attila, mert elmulasztottam a soron következő helyzetjelentést a közjáték miatt.
– Sajnálom, meg kellett védenem Gergőt a saját hülyeségétől.
– Miért, hol van? – csodálkozott Attila. – Ja, itt jönnek!
– Majdnem ráment a keresztkövezésre bemerülve. Olyat mondtam neki, hogy… De nem hagyhattam, hogy még egy hajónkat összetörjön.
– Mit mondtál neki? – kérdezte Attila.
– Azt, hogy piros a ruhám.
– Eléggé fekete az a piros.
Sóhajtottam egyet.
– Így jár, aki nem ért a szép szóból.
Ezúttal Attila jót nevetett, Ricsi meg a közelében hümmögött értetlenül, mert ő még nem hallott Gergő „piros ruhás nő egyenlő szerencsétlenség” babonájáról.
Még legeltettem picit a szememet a sziget érintetlen, buja növényzetén, aztán visszasétáltam a matrachoz. Kicseréltem az akksit, elpakoltam a szandált, bevittem a járgányt a sekélyesbe, aztán rámásztam.
– Na, mutasd, mit tudsz!
Árral szemben is meglódult, ahogy feltekertem a teljesítményt. Arra gondoltam, ha marad benne szufla, még megyek egy tiszteletkört a hajóállomás előtt – hadd röhögjenek mások is.
A bejelentkezések többé nem maradtak el:
– Le akart húzni a Kraken, de levágtam a csápjait bicskával.
…
– Kidugta a fejét a Loch Ness-i szörny, de megmondtam neki, hogy inkább lapítson.
…
– Elfoglaltam egy kalózhajót. Odavontathatom mellévett alakzatban?
