Elkísértem Tetűt az utolsó útjára.
Már beletörődtem a dologba, meg az igazat megvallva, bele is fáradtam a legutóbbi mentési projektbe. Tíz évig nyúzhattam életem első autóját, és ebben nem kis része volt Géza bácsinak, aki a megvételkor is igen koros menyecskét több alkalommal újjávarázsolta, de négyszázezer kilométer után csodát tenni ő sem tudott. A nyugdíjas szerelő a hétvégén nálunk ebédelt, és a lelkemre kötötte, hogy ne vitessem be Tetűt a városba a roncstelepre, hanem húzzuk el a Pölöskeyhez.
Elkerekedett a szemem. Ugyan miért adnám oda szegény Tetűt annak a szakadt alaknak, aki több tucat kocsit rohaszt a telkén, és az a tévképzete, hogy az alkatrészeik eladásából majd meggazdagszik? Eszembe jutott a pletyka, hogy a pultos Vali ott vesztette el a szüzességét a kereketlen Merci hátsó ülésén, és elborzadtam a gondolatra, hogy Tetűbe is belemásznak majd a tinik. Géza bácsi fancsali mosollyal nézett rám, mintha tudná, mi jár a fejemben, a tekintete mégis jót ígért.
Alkonyatkor értünk az ominózus telek vetemedett vaskapujához, amit a Pölöskey teljesen nyitott helyzetbe rugdosott a tiszteletünkre. A kipirult fószer úgy állt, mint a kérdőjel, és majdnem közénk borult, amikor kezet fogtunk vele. Megmutatta, hova parkoljuk le örök időkre Tetűt, aztán elsomfordált, hogy töltsön magának egy pohárkával valami gyanús löttyből. Amikor leakasztottam a vontatókötelet, megláttam egy rozsdafolyásokkal tarkított feliratot az egyik kapuszárnyon.
Non omnis moriar, multaque pars mei vitabit Libitinam.
– Mit jelent ez? – kérdeztem a visszatérő Pölöskeyt, aki erre majdnem eltaknyolt a saját lábában.
– Nem halok meg egészen, sok részem elkerüli a Kaszást – szavalta a házigazda, miután visszanyerte ingatag egyensúlyát. – Nostradamus. Stílszerű ide, ugye?
Bólogattam, mert ez tényleg nagy poén egy autótemető kapuján, és elcsodálkoztam a lecsúszott pasas műveltségén. Talán mégis igaza lehet Juli néninek, és a Pölöskey valóban latintanár volt a városban, mielőtt elitta az eszét? Géza bácsival sugdolóztak valamit, aztán intettek, hogy kövessem őket. Némi felesleges kanyargással a málló vakolatú ház mögé mentünk, és alig hittem a szememnek: ott állt egy ugyanolyan bilikék Tavria, mint az én Tetűm.
– Ebben csak százezer van, de ha beindítod az ablaktörlőt, lehal az akksi. Kéred?
Tátott szájjal néztem a Pölöskey vörös arcába.
– Mennyibe kerül?
A fazon vállat vont.
– Tartozom apádnak.
– Reggel már megírtuk az adásvételit – kacsintott rám Géza bácsi. – Azt a kis zárlatot meg majd megnézem.
Elrohantam Tetűhöz, és kiszedtem a nemrég vett ukrán akksit. A másikból úgy kellett kifeszegetni az odaolvadt szart, de végül összehoztuk: felbőgött az ötvenegy ló, és széles vigyorral hajtottam Géza bácsi Zsigulija után. A dombtetőn az öreg bekanyarodott az utcájukba, én meg vetettem egy búcsúpillantást a régi Tetűre, akin megcsillant a nap utolsó sugara.
A Pölöskey négykézláb mászott el előtte.
