Gépirodalom

Nem egészen

Elkísértem Tetűt az utolsó útjára.

Már beletörődtem a dologba, meg az igazat megvallva, bele is fáradtam a legutóbbi mentési projektbe. Tíz évig nyúzhattam életem első autóját, és ebben nem kis része volt Géza bácsinak, aki a megvételkor is igen koros menyecskét több alkalommal újjávarázsolta, de négyszázezer kilométer után csodát tenni ő sem tudott. A nyugdíjas szerelő a hétvégén nálunk ebédelt, és a lelkemre kötötte, hogy ne vitessem be Tetűt a városba a roncstelepre, hanem húzzuk el a Pölöskeyhez.

Elkerekedett a szemem. Ugyan miért adnám oda szegény Tetűt annak a szakadt alaknak, aki több tucat kocsit rohaszt a telkén, és az a tévképzete, hogy az alkatrészeik eladásából majd meggazdagszik? Eszembe jutott a pletyka, hogy a pultos Vali ott vesztette el a szüzességét a kereketlen Merci hátsó ülésén, és elborzadtam a gondolatra, hogy Tetűbe is belemásznak majd a tinik. Géza bácsi fancsali mosollyal nézett rám, mintha tudná, mi jár a fejemben, a tekintete mégis jót ígért.

Alkonyatkor értünk az ominózus telek vetemedett vaskapujához, amit a Pölöskey teljesen nyitott helyzetbe rugdosott a tiszteletünkre. A kipirult fószer úgy állt, mint a kérdőjel, és majdnem közénk borult, amikor kezet fogtunk vele. Megmutatta, hova parkoljuk le örök időkre Tetűt, aztán elsomfordált, hogy töltsön magának egy pohárkával valami gyanús löttyből. Amikor leakasztottam a vontatókötelet, megláttam egy rozsdafolyásokkal tarkított feliratot az egyik kapuszárnyon.

Non omnis moriar, multaque pars mei vitabit Libitinam.

– Mit jelent ez? – kérdeztem a visszatérő Pölöskeyt, aki erre majdnem eltaknyolt a saját lábában.

– Nem halok meg egészen, sok részem elkerüli a Kaszást – szavalta a házigazda, miután visszanyerte ingatag egyensúlyát. – Nostradamus. Stílszerű ide, ugye?

Bólogattam, mert ez tényleg nagy poén egy autótemető kapuján, és elcsodálkoztam a lecsúszott pasas műveltségén. Talán mégis igaza lehet Juli néninek, és a Pölöskey valóban latintanár volt a városban, mielőtt elitta az eszét? Géza bácsival sugdolóztak valamit, aztán intettek, hogy kövessem őket. Némi felesleges kanyargással a málló vakolatú ház mögé mentünk, és alig hittem a szememnek: ott állt egy ugyanolyan bilikék Tavria, mint az én Tetűm.

– Ebben csak százezer van, de ha beindítod az ablaktörlőt, lehal az akksi. Kéred?

Tátott szájjal néztem a Pölöskey vörös arcába.

– Mennyibe kerül?

A fazon vállat vont.

– Tartozom apádnak.

– Reggel már megírtuk az adásvételit – kacsintott rám Géza bácsi. – Azt a kis zárlatot meg majd megnézem.

Elrohantam Tetűhöz, és kiszedtem a nemrég vett ukrán akksit. A másikból úgy kellett kifeszegetni az odaolvadt szart, de végül összehoztuk: felbőgött az ötvenegy ló, és széles vigyorral hajtottam Géza bácsi Zsigulija után. A dombtetőn az öreg bekanyarodott az utcájukba, én meg vetettem egy búcsúpillantást a régi Tetűre, akin megcsillant a nap utolsó sugara.

A Pölöskey négykézláb mászott el előtte.

Esvy

Amatőr prózafirkász, járműkedvelő, kiábrándult idealista.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb