De ne aggódj, más sem. Akár ezt is mondhatta volna nekem a Morane-Saulnier 880B a hegytetőn, ha tudna beszélni. Először fogalmam sem volt, mit gondoljak róla. A Cessna 152 után furcsán hatott az alsószárnyas elrendezés, a buborékkabin, az alacsony sebességnél zajosan kivágódó orrsegédszárny és az öreg műanyagok szaga. 1965-ben készült.
Úristen, ez régebbi, mint az anyám.
Jancsi bácsi, a reptérparancsnok és mellesleg a piros-fehér Morane tulajdonosa, nagyon dicsérte. Mi is ez? Francia gyártmányú, négyüléses, légcsavaros kisrepülőgép háromezer-háromszáz köbcentis, száz lóerős, négyhengeres Continental boxermotorral. Különlegessége, hogy a szárny kialakításából adódóan képtelen az átesésre, következésképp a dugóhúzóra is, amely aszimmetrikus átesésből fakadó veszélyes jelenség. Már nem emlékszem, kinek a szájából hangzott el: hülyebiztos. Közel álltam ahhoz, hogy ezt csajos módon sértésnek vegyem, mert Zsombor, az oktatóm többször beiktatott dugóhúzót a tanórákba, és mindig ki tudtam szedni belőle a Cessnát. Kicsit végiggondolva a dolgot, arra jutottam, hogy a dugó akkor vicces, ha én csinálom, nem pedig magától esik bele a gép alacsony fordulóban egy szerencsétlen irányból érkező széllökés hatására. Nem megy ez dugóba sehogy se, pedig próbáltuk ám durván is! – mesélte Jancsi bácsi, én meg kiegyeztem volna azzal a jelzővel, hogy a Morane biztonságos.
Bőséges eligazítást kaptam, csak úgy zúdult rám a típusismeret, és egyre kevésbé éreztem azt, hogy a Morane visszalépés lenne a Cessnákhoz viszonyítva. A trükkös hegyi reptér meg egyenesen előrelépés, ugyanis itt nem egyszerű leszállni, az egyik oldalon emelkedőre kell letenni a gépet, a másikon nagyfeszültségű vezeték feletti meredek süllyedés a feladat. Reméltem, hogy meg tudom tanulni, és összességében sokkal jobban érzem majd itt magam, mint a fővárosi kisgépes reptéren. Ott szereztem a szakszolgálati engedélyt, és kezdetben azokat a Cessnákat béreltem, amelyeken tanultam, de aztán annyira megnőtt a külföldi növendékek miatt a forgalom, meg a zaj okán elharapózott a viszony a közeli lakóparkkal, hogy a fokozódó adminisztrációs terhek meg a kesernyés közhangulat már élvezhetetlenné tették a repülést.
Szerencsére Zsombor ismerte ezt az apró vidéki repteret, és leoktatta a típusjogosításhoz szükséges órákat. Egész könnyen ment, csak egyszer lőttem be rosszul a siklópályát – nem vettem figyelembe az egyik hegygerinc növényzetét. Zsombor nagyon kedvesen szidott le: Ne nyírd meg a fák tetejét, nem vagyunk mi kertészek! A végére úgy megszerettem a Morane-t, hogy nem is akartam többé Cessnába ülni. Számos rokont és ismerőst elvittem repülni a csodálatos hegyvidéken, messze a felülről félelmetesen ocsmány pesti szmogtól, és hála a Morane kivételesen jó egyensúlyának, senki sem mondta azt utána, hogy úgy mentünk, mint az ökörhugyozás. Ha nyugodt időben kitrimmeltem, percekig tartotta az irányt mindenféle beavatkozás nélkül.
Zsombor egyébként megérdemelne egy külön novellát, annyira jó arc. Miután két másik reptéren kiröhögtek a gyermekkori álmommal együtt, ő volt az, aki azt mondta, persze, megtanítalak, ennyibe kerül, meg szerezz párnát, nem ciki. Két repülős párnám is lett, egy ülésmagasító és egy a hátam mögé, így kiláttam a gépből, meg elértem az oldalkormánypedálokat. Jancsi bácsi se nőtt magasra, neki is van párnája, és egyáltalán nem tűnik lelki betegnek ettől. Zsombor régen vadászpilóta volt, így azt is megtanította, hogyan kell megközelíteni a célt, ledobni a bombát, és harcfordulóval elhagyni az ellenséges területet. Meglepő, de a Morane-ra, mint a hidegháború termékére, terveztek a franciák bombafelfüggesztő pontot. Az más kérdés, hogy amilyen lassú (utazófordulaton 150 km/h-nál többet csak ereszkedésben produkál), csúzlival is könnyen leszedné a légvédelem.
Általában nem tudnak a férfiak elszédíteni, de Zsombornak ez is sikerült egy kétszáz lóerős műrepülőgéppel. Az SK-61 Bulldoggal végrehajtott dugó-bukfenc-emelkedő orsó kombó végén majdnem kidobtam a taccsot. Aztán még jött a negyedelt orsó. Utána meg szálljak le én szépen a svéd légierő egykori kiképzőgépével. Hát, a pálya megközelítése minden volt, csak szép nem. Végül Zsombor átvette az irányítást, mert látta rajtam, hogy azt sem tudom, melyik bolygó légterében vagyunk. Amikor kimásztam a gépből, leültem kicsit a hangár mellé, hogy összeszedjem az egyensúlyérzékemet, és néztem az utánam jövő nagyképű utast, aki azt mondta Zsombornak, hogy csinálhat bármit, ő mindent kibír. Na, a kemény csávó huszonöt perc elteltével falfehéren evickélt ki a Bulldogból, leült a kerekére, és tíz percig hányt. Zsombor ártatlan mosollyal nézte – ő csak teljesítette a kívánságát.
Különösen emlékezetes volt, amikor egy műszerrepülés alapjai órán elmentünk Felhőországba. A legjobb emelkedési szögben belerongyoltunk az ötezer lábon hömpölygő, sima aljú rétegbe. Elszürkült minden, odakint látszólag megállt a tér és az idő, csak a sebességmérő, a magasságjelző és a variométer mutatta, mi történik valójában. A nyomasztó szürkeség áttörése után kisütött a nap, nekem meg leesett az állam. Felfoghatatlanul bonyolult, tornyos, gomolygó óriások hajoltak a Cessna fölé, mint egy égi katedrális gigászi oszlopai. Amint ezeket kerülgettük, arra gondoltam, élünk-e még egyáltalán, vagy ez itt a pilóta-mennyország? Zsombor megjegyezte, hogy jókor jöttünk, mert most különösen szép, aztán megmondta, melyik ADF-adót állítsam be, hogy rárepüljünk a rádiójelre, mint bogár a fényre. Jól megnéztem a körülöttünk magasodó fehér csodákat, mert ide magamtól biztos nem jövök el megint. Az ártalmatlannak tűnő felhők valójában vérszomjas szörnyek, és elintéztek már nálam sokkal tapasztaltabb versenyzőket is. Ha az ember nem jut ki belőlük időben, a szárnyak jegesedése teljesen kiiktatja a felhajtóerőt, és a gép leesik, mint egy elejtett konzervdoboz.
Egy novemberi repülés alkalmával különösen érdekes találkozónk volt egy felhővel. Két rokont vittem a Morane-nal, a hideg, sűrű levegőben még egy kis teljesítményű gép is könnyen emelkedik, így nem kellett aggódnom a tömeg miatt. Amikor elindultunk a hangár elől, láttam, hogy a pálya végén szarvasok legelésznek. Az egyik rokon megkérdezte, hogy ez baj-e. Majd elmennek, ahogy közeledünk – mondtam. – Vagy ha nem, legfeljebb feladunk egy hirdetést, hogy sétarepülés olcsón, ugyanitt darált szarvashús eladó. Tényleg eltakarodtak időben, de annyira nem siettek, mint a múltkor a birkák. Zsomborral egy hosszabb útvonalrepülés végén azzal szembesültünk, hogy birkanyáj legelészik a pályán. Szétkergettük őket egy alacsony áthúzással, és csak utána szálltunk le. Szegény pásztor! – mondtam, miközben sírva röhögtem a szétrajzó fehér pamacsokon. Zsombor megrázta a fejét. – Ez nem a bibliai jó pásztor. Ki van írva, hogy repülőtér, magánterület, ez az elmebeteg meg itt legeltet.
A hátul is megrakott Morane majdnem olyan jól emelkedett, mint amikor nyáron egyedül viszem el. Az alacsony felhőalap miatt nem másztunk fel a szokásos magasságra, a kicsivel odébb még jobban lelógó gomolyok a vízszintes mozgásteret is behatárolták, de azért a rokonok nagyon élvezték a kis túrát. Már ott tartottunk, hogy leszállás előtt besorolok a forgalmi kör második fordulójába, amikor észrevettem, hogy szándékaim ellenére emelkedni kezdtünk. Lejjebb döntöttem a gép orrát, de csak nem akart ereszkedni. Ekkor felnéztem, és megláttam egy ocsmány, sötétszürke felhőóriást, ami eddig elbújt a fehérek közé. Alig bírtam elhinni, hogy ez hétszáz kilót felszippant. Nagy süllyedési szögben is csak ugyanolyan magasan lógtunk alatta. Mi van ebben, fekete lyuk? Egy másodpercre ráadtam a maxigázt, és akkor végre eleresztett minket a rohadék.
Nagyjából négy év után, a második engedélyhosszabbítás körül szaporodtak el a szarságok. Kezdődött azzal, hogy a kötelezően oktatóval repült ellenőrző órán túlmelegedett a viseltes Cessna, amit egy alföldi reptéren béreltünk. Harmincöt fokban enyhén szólva optimista emelkedési ambícióink voltak. Próbáltam úgy beállítani a gázt meg a szöget, hogy ne menjen pirosba semmi, de az olajhő mégis belenyalt. Kitettem a gépet vízszintesbe, de nem lett jobb a helyzet. Mondtam a Zsombornak, hogy mi a probléma, aztán máris hozzá kellett tennem, hogy égett szag van, mire ő rögtön levette a gázt és gyors süllyedésbe kezdett. A Cessna megint szagtalan lett, az olajhő visszamászott a zöld tartomány tetejére, aztán igaz, nagyjából szúnyogirtási magasságon, de végig tudtuk repülni az útvonalat. Kissé ideges lettem a ”majdnem baj lett” helyzettől, így a betonpályára történt leszállásom csúnyán, féloldalasan, gumicsikorgatósan sikerült, Zsombor le is szidott, de amit kellett, azt aláírta.
Nem sokkal később a Morane és Jancsi bácsi közös születésnapi buliján tapasztaltam meg ismét, hogy a repülés nem mindig móka és kacagás. Az évente megrendezett ünnepség nagyon hangulatos szokott lenni. Délelőtt nem hivatalos repülőnapra hasonlít az esemény, Jancsi bácsi jó előre összeszedi az érdeklődőket, a Morane és egy fehér ultrakönnyű gép felváltva róják a rövid sétaköröket, délután pedig bográcsgulyás mellett kezdődik az estig tartó beszélgetős-sörözős program. Korán mentem, hogy beiktathassak egy saját egyórás útvonalrepülést, mielőtt megjönnek a Zsombornak delegált utasok.
Az eseménytelen, azaz jól sikerült kör végén elkezdtem kipakolni a cuccomat a gépből, de Zsombor és Jancsi bácsi odajöttek hozzám, és arra kértek, hogy vigyem el én az egyik utast a szokásos félórásra, mert őt senki más nem viheti. Pislogtam nagyokat, mert nem értettem, mi lehet az oka, hogy az illető jobban jár egy lelkes amatőrrel, mint egy hivatásossal. Aztán a fiúk mögé pillantottam, és rögtön megértettem. Az a nő lehetett vagy százötven kiló.
Matild néni nagyon szeretne repülni – súgta Zsombor –, hónapokig spórolt a konyhai kisegítői fizetéséből, hogy végre összejöjjön. Jancsi bácsi kifejtette, hogy Zsombor és ő is túl nehezek (nem ám az utas, azt nem meri szidni…), rontja a helyzetet a meleg, ritka levegő meg a még mindig sok üzemanyag, de mivel én csak ötven kiló vagyok, kijön a matek. Utólag egyértelmű, hogy élből nemet kellett volna mondanom, de Matild néni odalépett a gép mellé, és olyan áhítattal mosolygott rám, hogy kényszeredetten bólintottam.
Korábban azt hittem, hogy ilyen igazi, vadidegen utas megfutamodik, amikor meglát engem meg a párnáimat. Ez a néni viszont úgy festett, mint aki ismeretlenül is jobban bízik bennem, mint én magamban. Zsombor széles vigyorral közölte, hogy ő már leadta a repülési tervünket telefonon, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Megmutatta Matild néninek, hova kell lépni, én meg sietve becsatoltam az övemet, mert a feneke alól már ki nem szedhettem volna, az biztos. A Morane majdnem felborult, amikor bemászott.
Motorindítás után nagy gázt kellett adnom, hogy a gép egyáltalán megmozduljon. A pálya végén nehézkes megfordulást, rövid motorellenőrzést, ívelőlap nyitást követően fokozatosan ráadtam a maxigázt, és a szokásosnál hosszabb nekifutás után emeltem csak el a gépet, ami utólag jó döntésnek bizonyult, mert gyakorlatilag nem emelkedtünk, csak a hegy görbült ki a haladási irányunk alól. Az első forduló előtt becsuktam az ívelőlapot, hogy gyűjthessünk egy kis sebességet, de belekerültünk egy leáramlásba, és igencsak megsüllyedtünk annak ellenére, hogy még mindig majdnem nyélgázon és elég nagy állásszögön repültünk. Arra gondoltam, egy Cessna ettől már átesett volna, mint a gázos átesés gyakorlatnál – jó találmány ez az orrsegédszárny.
Kétoldalt a hegyek látszólag hatalmasra nőttek, muszáj volt a völgy felett maradnunk, alattunk háztetők piroslottak, előttünk pedig a nagy víztározó kéklett. Bár ekkor már tudtam, hogy milyen egy túlmelegedés, mégis teljes gázt adtam, de hiába. Felemelt orral lifteztünk tovább lefelé, egyszerűen nem maradt semmi teljesítménytartalék. A matek kijön, csak épp beleperecelünk a tóba? Basszus, nem hoztam fürdőruhát! Mit szólna Matild néni, ha most megkérdezném, tud-e úszni? Mert hogy a Morane nem tud, az hétszentség.
Jancsi bácsi azért alapított itt repteret a semmiből, mert anno a sárkányrepülő motorja pont a fennsík felett adta meg magát, így ezt a hegyi rétet használta kényszerleszállásra. Megfogadta, hogy amennyiben sikerül a mutatvány, kiépíti reptérnek a placcot. Most így a betongát felett, figyelve a Morane ijesztően nagy árnyékát, közel álltam ahhoz, hogy megfogadjam egy hidroplánbázis létesítését. Amikor hirtelen kijutottunk a leáramlásból, és felkapott minket a tó feletti termik, először csak néztem kukán, nem tudtam elhinni ezt a mázlit. A magasságmérő meglódult, én pedig megkönnyebbülten lejjebb vettem a fordulatot.
Amikor úgy tűnt, hogy az úszást megúsztuk, bejelentkeztem rádión, mert már nagyon ideje volt: Kelet-tájékoztató, Hotel-Alfa-[Morane lajstromjele], szervusz. Hotel-Alfa-[Morane lajstromjele], jöhet. Röviddel [a reptér neve]-i felszállást követően délkeleti irányba tartok ezer lábon QNH 1012 szerint, parancsnok [én], ketten a fedélzeten, leadott repülési terv alapján transzponder kódot kérek. Vettem, Hotel-Alfa-[Morane lajstromjele], kódod 7026, [következő település az útvonalon] jelentését kérem. 7026-ot kódolok, [következő település az útvonalon] elérését adni fogom, Hotel-Alfa-[Morane lajstromjele]. Miközben a transzponderrel babráltam, Matild néni úgy nézett rám, mintha kínaiul beszéltem volna. Hát én ebből semmit sem értettem! – csodálkozott. Ó, a boldog tudatlanság. Azt sem értené, hogy mayday-mayday. Imádkoztam, hogy ma ne legyen szükség vészjelzésre. Ha túléljük ezt a kört, megmondom Jancsi bácsinak, hogy a túlméretes hölgyet csak akkor viszem el még egyszer, ha úszótalpakat szerel a Morane-ra.
Elértük nagy nehezen a 120 km/h-t, ahol az orrsegédszárny rugóját már benyomja a szembejövő légtömeg ereje, de nem tudtuk folyamatosan tartani, így többször kinyílt újra, ilyenkor a fülhallgatók párnáján keresztül is átjött a jellegzetes bamm-csatt, amitől a legtöbb utas betojik, mert azt hiszi, elromlott/szétesik/mind meghalunk. Matild néni meg se rezzent, ellenben megkérdezte, miért ferde a botkormány. Mert olyan kövér tetszik lenni, hogy jobbra billenti a gépet, és ezt a csűrőlapokkal korrigálom – gondoltam, neki meg annyit mondtam, hogy a mostani repülési helyzet ezt kívánja. Közben láttam, hogy nem lesz meg az előírt magasság a középkori vár körüli természetvédelmi terület felett, átkapcsoltam a transzpondert ALT-ról ON-ra, hogy ne mutassa, hány lábon osonunk. Persze, ha nagyon nézi valaki, láthatja a radaron, de nem akartam magam reklámozni a szabálytalanságot. A várat, amit máskor felülről szoktunk, most oldalról néztük meg, jó fotótémát szolgáltatva a turistáknak. Csak nehogy valamelyik elküldje a légügyi hatóságnak…
Matild néni hangja egyszer csak felharsant a fülesemben: – Azt hittem, gyorsabb lesz. Olyan, mintha állnánk. Zsombortól tanultam, hogy amikor egy utas ezt mondja, érdemes elkövetni egy nagybedöntésű fordulót, és varázsütésre elégedett lesz a repülőgép sebességével, sőt ilyenkor tetszőleges vallásra is áttéríthető. Matild nénivel öngól lett volna elsütni ezt a szívatást. Örültem, ha valahogy megtartjuk az ezer láb magasságot, ahonnan értelmesen le lehet szállni a nyolcszázhatvankilenc lábbal a tengerszint felett húzódó fennsík emelkedőjére. Széljárás szerint a másik pályairányt kellett volna használnom, de esélytelennek láttam, hogy ilyen terheléssel megugorjuk a nagyfeszültségű drótokat, és nem akartam úgy járni, mint az a pasi, aki annyira közelről nézett Cessnából egy nudista strandot, hogy letépte a főfutóval a felsővezetéket.
Matild néni a kissé hátszeles, de jónak ígérkező leszállás kilebegtetési fázisában még belém szúrt egyet: – Azt hittem, izgalmasabb lesz. Anyám, borogass! Rólam úgy folyt a víz, mint a Niagara, de végül egész szépen földet értünk. Amikor a nagydarab hölgy némi csevegés után elment Jancsi bácsihoz fizetni, végre ledobhattam a műmosolyt. Zsombor megkérdezte, milyen volt a kör, én meg igen csúnyán néztem rá. Éppen hogy meg lehetett csinálni – mondtam. – Az, hogy mulattattam, de nem mulattam, enyhe kifejezés.
Sok kollégámnak van (káros) szenvedélye. Láttam én már dohányzó tüdőgyógyászt meg motorozó baleseti sebészt, de még sohasem soroltam magamat ebbe a megmosolyogtató kategóriába. Csak a reporvos kuncogott rajtam egyszer. Nahát, repülő doktornéni? Ez tényleg ennyire gáz? Ma már szégyellem, hogy szülés után is annyira igyekeztem a reptérre. Még jó, hogy az átlagos kisgyermekes anyák nem olvasnak járművekről szóló elbeszéléseket, így nem fognak máglyára vetni amiatt, hogy két szoptatás között több rendben is reptervet meg navlogot írtam.
Az állandó kialvatlanság eléggé odavert a teljesítményemnek, ősszel egyszer túl korán bekapcsoltam a fűtést, és majdnem leállt a motor a levegőben, aztán a legdurvább az volt, amikor leszállás előtt a gáz helyett véletlenül a keverékszabályozót húztam le, és szintén kis híján megállt a motor. Szerencsére mindkét hibát időben korrigáltam, de pillanatokon múlt a gebasz. Be kellett látnom, hogy ez így nem megy. Talán egy Cabaret-dal idézet fejezi ki legjobban a jelenséget: Nem megy, mert ennyi szerephez túl kis színház vagyunk.
Az utolsó év leginkább árral szembeni vergődésre hasonlított, és egyre többször játszottam a gondolattal, mi lenne, ha nem erőltetném tovább? Vigyél, sorsfolyam, amerre akarsz, te vagy az erősebb. A baj néha egészen apró dolgokon múlik (fűtés), néha nagyobbakon (Matild néni), sőt, előfordul, hogy az egész koncepció hibás (egyszer egy fickó keresztbe próbált leszállni a pályára, és a bokorból kellett kipiszkálni). A lényeg, hogy úgy éreztem, az utóbbi időben túl nagy a mázlifaktor. Márpedig a szerencse egyszer elfogyhat… Hát nem azt súgja nekem a Jóisten már három-négy felmerészkedés óta, hogy oké, most még elengedlek, de ha legközelebb is ilyen hülye leszel, megöllek? Ez az egész már nem csak rólam szól, az ember nem létezhet önmagában, a családi és szociális egyenletének a része, és most úgy áll a mérleg, hogy mindenki jobban jár, ha inkább gyáva és presztízsvesztett leszek, mint halott.
A (káros) szenvedélyeket csakis hirtelen lehet abbahagyni, így az a legjobb utolsó út, amiről nem tudtuk előre, hogy utolsó. Jancsi bácsi két ismerősével szállt fel éppen, amikor az őszi színekbe öltözött hegyről hazaindultam a földúton. A Morane a közel tíz méteres fesztávolságával méltóságteljesen elhúzott az autó felett, néztem a távolodó sziluettjét, és búcsúzóul elindítottam az Immortal Metal Wings című számot, amelyre egyfajta repülős himnuszként tekintettem. Százból kilencvenkilenc rocker csaj szerelmi bánatos dalként könyvelné el, csak én vagyok olyan aberrált, hogy a halhatatlan fémszárnyak szövegnél igazi repülőgépszárnyakra gondolok. Valójában persze senki és semmi nem tart örökké, de ha mostantól távol maradok ettől a géptől, akkor valószínűleg mindketten húzzuk még egy darabig. Igazad lett, nem tudtalak átejteni, de sokat tanultam tőled. Elérted a teljesítőképességem határát. Megmutattad, ki vagyok, és ki nem vagyok. Köszönöm, Öreglány.
Eltelt két év, lejárt az engedélyem. Nem reklámoztam, hogy abbahagytam a repülést, és kíváncsi voltam, az ismerőseim közül megkérdezi-e majd bárki, hogy jöhet-e velem repülni. Hát, a kutya nem jelentkezett. A legtöbb embernek ez egyszeri élmény; kipipálja, soha többé. Csak olyanoknál válik állandó igénnyé, mint Zsombor, Jancsi bácsi meg én. Meglepő volt számomra, hogy a fiúk minden ünnepen küldik az üdvözleteiket, pedig azt hittem, eszükbe sem jutok majd, elvégre mint növendék/bérlő voltam jelen a világukban: jön, repül, fizet, utóbbi a lényeg.
Néha hiányzik a gázkar fogása, de aztán Matild nénire gondolok, és elmúlik. Edzés közben időnként a felszállás előtti ellenőrző csekklistát vagy a motorindítás eljárásrendjét ismételgetem. Teljesen megszelídülni még nem mostanában fogok, már ha ez egyáltalán lehetséges. Nemrég elmentünk Zsomborral sörözni. Arra kért, hogy a repüléssel kapcsolatban soha ne mondjam azt, hogy soha. Elismerően bólintottam. Beszarás, még mindig nem adja fel. – Nem azt mondtam, hogy soha, hanem azt, hogy nem. De kérdezd meg jövőre is! – Jövőre nagy buli lesz, akkor tölti be a Morane a hatvanat. Ugye eljössz? Szótlanul mosolyogtam magam elé. Igen, azt hiszem, meglátjuk, talán…
