Bármennyire is úgy hiszi a lovas társadalom egy része, Isten egyáltalán nem azért teremtette a lovakat, hogy rájuk üljünk. Rengeteget kellett változniuk, hogy alkalmassá váljanak a feladatra, és céltudatos tenyésztéssel egyre erősebb, gyorsabb, kitartóbb, együttműködőbb társaink lettek. Megülve vagy kocsi elé fogva évezredekig ők voltak az elsőszámú szárazföldi közlekedési eszközeink. A gőzgépek és belsőégésű motorok teljesítményét azért kezdték a lovakéval összevetve reklámozni, hogy a megrögzött lótartókat is meggyőzzék a gépek fölényéről, és azóta is minden járműről azt kérdezzük először: hány lóerős? Később kiderült, hogy elszámolták a dolgokat, mert egy átlagos ló hét lóerő folyamatos leadására képes, rövid ideig pedig tizennégyet is tud.
Újabban egyre többen hangoztatják, hogy a lovaglás állatkínzás. Általában olyanok gondolják ezt, akik sohasem láttak lovat közelről, de azért lélekben teljes mellszélességgel mellettük állnak. Nekik szeretnék mesélni Csillagról, aztán a történet végén döntse el mindenki, mi az igazság. Nem ismertem őt fiatalon, élete utolsó tíz évét láttam, de az biztos, hogy csikó korában szeretettel nevelték és tanították, mert különben nem olyan lett volna, amilyen.
Egy idősebb hölgyismerősöm tartotta Csillagot és egy Donna nevű fiatal, sárga kancát. Nem érezte biztonságosnak az egyedül lovaglást, ezért hívott mindig, hogy ketten menjünk. Donna és Csillag egyszerű hobbilovak voltak, nem versenyeztek, még egy tüzes karikát sem ugrottak át soha, legfeljebb kidőlt fákat a kedvünkért. Egy-két órástól egész naposig terjedő túrákat tettünk velük a gyönyörű zalai dombvidéken. Hosszú réteken, teljes vágtában akár ötvennel is szedték a lábukat – legalábbis Márti egyik rokona ezt mérte a rét melletti úton haladó autóval.
A kancák között is előfordul barátságos, ragaszkodó természetű, de úgy általánosságban úgy viselkednek, mint Donna, amikor a dús fűvel borított dombtetőn úgy döntöttünk, leszállunk és legeltetünk kicsit. Amint megszabadult tőlem, lerakta a fejét. Most nem akarsz semmit? Jó, akkor zabálok. Úgy tömte a füvet, mintha egy hete nem kapott volna enni. Csillag soha nem tudott ilyenkor lazítani; ha fel volt nyergelve, folyamatosan készenlétben állt. Ezúttal is csak a horizontot bámulta, amíg Donna legelt. Negyed óra múlva háromszor is fel kellett húznom a kanca fejét, hogy felfogja végre: lejárt a kajaidő, indulunk tovább.
Szóval nem rosszak a csajok, de végtelenül gyakorlatiasak és megragadják a lehetőségeket. Na de a fiúk… Már hogy lennének ezek fiúk? – kérdezné egy megátalkodott állatvédő. – Megnyomorítjátok őket, hogy könnyebb legyen velük bánni! Hát igen. De lássuk be, egy echte csődör élete meglehetősen szomorú. Folyamatos magánzárka, csak hágatni vezetik ki, de manapság már sok közülük kancát nem is lát, két „fejés” között legjobb esetben magányosan sétálgat egy karámban. Csillag együtt élhetett a kancákkal a lovarda nagy legelőjén, és bár technikailag nem tudott velük mit kezdeni, viselkedését tekintve sokáig ő volt a főnök, amíg egy újonnan érkező, nagydarab herélt jól el nem verte.
Kezdetben mindig Donnát kaptam, így nem tűnt fel rögtön, mekkora kincs a Csillag. Azt láttam, hogy Márti könnyen boldogul vele, de ezenkívül teljesen átlagosnak tűnt. Se nem kicsi, se nem nagy, a legkommerszebb pej színben, a homlokán nagy, fehér folt – innen a neve, de nincs ebben semmi különös, kábé minden tízedik lovat Csillagnak hívnak. Donna az elején még elég izgága, rohanós volt, sokat kellett vele izmozni, hogy azt csinálja, amit szeretnénk. Amikor egy nyugodtabb periódusában egyszer cseréltünk Mártival, ég és földnyi különbséget tapasztaltam a két ló között. Csillag tized akkora jelekre is mozdult, szinte gondolatvezérléssel működött, ami hatalmas előny hosszú túrákon. Donnáról akkoriban mindig gyűrötten, leizzadva szálltam le, Csillaghoz simán ki lehetett volna öltözni.
Most mindenki azt hiszi, hogy kész főnyeremény ez a ló, de azért voltak néha furcsa dolgai. Például egy hosszú (persze plátói) viszony egy szamárkancával. Amikor teltház lett a lovardában, egy ideig egy boxban is aludtak, és ennek hatására annyira összenőttek Josephine-nel (nem tudom, ki adta a csacsinak ezt a hülye nevet), hogy el kellett vinnünk túrára a szamarat is, mert ha szétválasztottuk őket, Csillag egész úton szívszaggatóan nyerített utána. Mi meg nem bírtuk idegekkel, így inkább bevártuk a rövidlábú barátnőjét minden vágtaszakasz után. Egyszer csak Josephine-t eladták, és Csillag nagyon sokáig kereste, meg szomorkodott miatta. Megvolt az ára a szuperképességének, hogy teljesen ránk tudott hangolódni meg kitalálta a gondolatainkat – cserébe ilyen mély érzésű, lelkizős alkatként sokszor padlóra küldte a lóélet.
Amikor húsz éves lett, elég hirtelen ütött be az addigi legnagyobb krach. Csillag rövid időn belül kétszer is felbukfencezett Mártival vágtában, a másodiknál egyhetes kórházi üdülést okozva a gazdájának. Egyszer még lehet véletlen botlás, de kétszer? Ki lett vizsgálva Csillag fülcsúcstól patáig, és azt mondta az állatorvos, hogy elkoptak a gerinccsigolyái, és terheléskor néha úgy becsípődik neki valamelyik ideg, hogy egy pillanatra lebénulnak a lábai, emiatt borul fel. A ló életveszélyes, nem szabad többé használni. Pecsét, aláírás.
A lovarda tulajdonosa ajánlott Mártinak egy eladó kancát, akit ő hirtelen felindulásból meg is vett. Többen javasolták, hogy a Csillagot meg adja el kolbásznak, úgyse jó már semmire, de Márti hallani sem akart erről. Eldöntötte, hogy Csillag mostantól nyugdíjas, és fizeti rá a bértartást, amíg él, ezzel hálálja meg neki a csodálatos közös túrákat. A terv nagylelkű és erkölcsileg kifogástalan volt, de akadt egy apró probléma: Csillagnak nem szólt senki.
Biztos vagyok benne, hogy Donna a füle botját nem mozdítaná, ha egyszer csak nem ülnénk fel rá többet. A legtöbb lóhoz hasonlóan megteszi, amit kérünk, de akkor a legboldogabb, ha csak enni adunk neki, aztán békén hagyjuk. Csillag viszont kifejezetten szívesen szolgált, néha úgy tűnt, többre tart minket, mint a fajtársait. Gondoltam, hogy lesz a változások kapcsán néhány „szava”, de akkora performanszra nem számítottam, mint amit kaptunk.
Amikor látta, hogy ugyan megjöttünk, de az új kancát vezetjük ki helyette, majd rákerül a betolakodóra az ő nyerge, elkerekedett szemmel, világvége-tekintettel figyelte a ténykedésünket. Amint felültünk a tőle különböző lovakra, fújt egy nagyot, majd a legelegánsabb, feligazított tartásban ügetni kezdett a kerítés mellett. A sarokban díjlovas kupán nyolc pontot érő félpiruettel fordult, és folytatta a másik irányban. Amikor egy vonalba ért velünk, leszegte a fejét, hogy lendületet vegyen, magasra ugrott egy képzelt akadály felett, és kirúgott közben mindkét hátsó lábával.
– Csillag, a fene essen beléd, ilyen szép te még soha nem voltál! – hüledezett Márti.
– Hihetetlen, hogy nekünk parádézik – mondtam a pillanat varázsát egyáltalán nem érző Donna hátán (épp ásított egyet).
Úgy éreztem, ezt valahogy finoman ki kell hangsúlyoznom. Persze, nem gondoltam, hogy Mártinak magyarázni kellene, mit miért csinál a lova, de féltem, hogy félreérti, ahogy a trágyás talicskát elénk toló lovász is:
– Hű, de nagyon tetszik neki a Boszi!
A lovak mozdulatkészlete véges számú mintázatból áll, és Csillag most azt vette elő a repertoárból, ahogy egy csődör udvarol egy kancának – energiapazarló mutatványokkal bizonygatja a fizikai teljesítményét. Ezért hitte a lovász is, hogy az új csajnak produkálja magát, de hát a Boszi hetek óta itt volt már, és rá se nézett, sőt, még Josephine-nek se csinálta ezt soha – a műsor nekünk, embereknek szólt.
Márti komoran nézett Csillagra.
– Persze, jó formában vagy, pont addig, amíg valaki rád nem ül. Majd megszokod, hogy nem jössz.
A kapu felé fordultunk, és elmentünk. Nélküle.
Tiltakozása jeléül kapálta a földet az első lábával, de bármennyire szeretett volna utánunk jönni, nem ugrotta át, vagy törte ki a számára igazi akadályt nem képező, gyenge kerítést, mert jól nevelt ló olyat nem csinál. Igazi úriemberként viselte a vereséget, és – igaz, ez ekkor még semmit nem számított – engem meggyőzött.
Csillag két hét alatt sem szokta meg a jó dolgát, hogy nem kell minket órákon keresztül egyik dombról a másikra cipelnie. Keservesen nyerített utánunk, éhségsztrájkot tartott, kérlelő tekintete folyton ránk tapadt. A megrögzött állatvédők talán azt mondanák, Stockholm-szindróma miatt szerette ennyire a fogvatartóit. Megint többen mondták Mártinak, hogy adja el vágóhídra, amíg még van rajta hús.
Nem sokkal később Boszi összeverekedett valamelyik idősebb kancával, és elszakadt egy ín a lábtőízületében. Az állatorvos fél év kényszerpihenőre ítélte, én meg őszintén reméltem, hogy Mártinak nincs pénze még egy lóra.
Teljesen kétségbeesett, hogy akkor most mi lesz. Javasoltam, hogy menjünk Csillaggal, erre diplomatikus barokk körmondatban megmondta, hogy hülye vagyok. Hozzátettem, hogy készülve a várható esésre, a gyorsabb menekülés érdekében szőrén ülném meg, ráadásul úgy nem is ugyanott terheli az ember a hátát, mint nyeregben, hátha nem is jönne elő a probléma. Márti elgondolkodott, és a nézéséből ítélve már nem is tartotta ezt akkora ostobaságnak.
– Ha bevállalod, egy próbát megér. De csak ügetünk!
Nem érdekelt, hogy a ló három sebességfokozatából most csak kettesig juthatunk, boldogan csörtettem a karámhoz.
– Csillag!
Felkapta a fejét, egy pillanatig hitetlenül bámult rám, aztán lelkesen elindult felém, de egy éppen sárló, csinos, ezüstszürke hölgyemény keresztezte az útját. Az ilyen direktben elé tolató, párzásra kész kancákkal Csillag sem szokott teljesen közömbös maradni (legalább megszagolja őket), de most félrelökte a kacér csajt, mint egy tank, és még rá is legyezett a fejével. Mintha csak azt mondaná: Nem érek rá, nekem küldetésem van!
Fantasztikusan indult a túra, Csillag büszkén lépdelt alattam, majd lendületesen ügetett (eközben az éhségsztrájk miatt kiálló csontjai itt-ott feltörték kevésbé publikus testrészeimet), Márti azt mondta, mutat egy új kört, szóval ennél csodálatosabbat elképzelni sem lehetett… Egészen addig, amíg el nem tévedtünk. Ugyanis Márti egyszer csak bejelentette, hogy fogalma sincs, hol vagyunk. Egy sáros útelágazásban álltunk, körbevett minket a sűrű erdő, és egyre sötétedett.
Közismert tény, hogy a lovak jobban tájékozódnak, mint az ember, bárhonnan hazatalálnak, de nem tudtuk, miként hozhatnánk elő belőlük ezt a funkciót. Márti előrehajtotta Donnát az elágazás közepére, aztán elengedte a kantárszárat, és újra hajtani kezdte. Donna egy lépést sem tett, tanácstalan tekintettel oldalra fordította a fejét, úgy nézett a gazdájára: Te meg mi a bánatot akarsz? Donna nem volt hajlandó dönteni a két ösvény között. A jól nevelt ló nem töri meg a hierarchiát, az embertől várja az irányra, sebességre vonatkozó utasításokat, és nem lehet elmagyarázni neki, hogy bénák vagyunk, eltévedtünk, kéne a segítsége.
Azt mondtam Mártinak, próbáljuk meg Csillaggal. Odaléptettem Donna elé, letettem a szárat a nyakára, és elkezdtem arról beszélni, milyen finom lesz este a zab. Áztatott, roppantott zab répadarabkákkal. Nagyon sokszor kimondtam, hogy zab, mert észrevettem már, hogy a lovak az ilyen rövid szavakat értik, vagyis képesek tárgyakkal társítani. Láttam, hogy csöpög a nyál a szájából – vette az adást. Ekkor előrehajtottam. Tett egy lépést az elágazás közepén álló fa felé. Zab! – ismételtem. Tudtam, hogy nem megy neki a fának, annyira nem ostoba. Ha egy ló a testi épségére veszélyes utasítást kap, végül megvédi magát, és kitér. Reményeim szerint ezúttal arra, amerre a zab van: hazafelé.
Csillag tényleg elindult az egyik úton, méghozzá nagy lendülettel, nyálcseppeket fröcsögtetve szerteszét. A jelek szerint sikerült robotpilótára kapcsolni, úgyhogy a nyakára dobtam a szárat. Fél óra múlva tényleg otthon voltunk, és lenyergelés után, lámpafényben odaadtuk nekik a zabot. Egyesek azt állítják, hogy a lovaknak nincs mimikája, de ők nem látták, mennyire kiült Csillag arcára az extázis, amikor végre megkapta a beharangozott vacsorát.
Csillagra később is rámosolygott a szerencse, mert amint Boszi meggyógyult, Donna esett ki hosszabb időszakra. Úgy kezdődött, hogy a box meglazult retesze miatt egyik este kiszabadult Zafír, az arab csődör. Az arab telivérekről tudni kell, hogy ugyan kicsik, de hatékonyak. Akkor még nem kapta meg a fedeztetési engedélyét, csak be volt adva a kérelem, de ő nem törődött a bürokrácia aktuális állásával, az összes kancát elintézte. A lovász csak akkor mert a közelébe menni, amikor már végzett. Csillag és a másik herélt úgy féltek a náluk lófejjel kisebb csődörtől, mint a tűztől, és hősiesen elbújtak a szénarakás mögé. Így megúszták, hogy széjjel legyenek rugdosva meg harapva a semmiért. Elvégre Zafír honnan is tudhatná, hogy ők nem jelentenek konkurenciát?
Donna vemhes lett, és attól kezdve, hogy ez meglátszott rajta, Csillag helyettesítette. A következő évben megszületett a csikó, akit két hónapos korában már elvittünk rövidebb túrákra. Egy alkalommal Donna-csikó-Csillag felállásban mentünk, mert Boszi megint lesántult, és az egyik gyönyörű vágtaszakaszon, ahol most ugye csak ügettünk, a csikó hatalmas bakugrásokat mutatott be örömében. Nem tudom, mi ütött Csillagba, rátört-e a nosztalgia, vagy mi, de teljesen megfeledkezett arról, hogy szolgálatban van, és ő is ugrott egy nagyot.
Csúnyán elkáromkodtam magam, amikor levegőbe emelkedtem a hátáról, és átfutott az agyamon, hogy pont az elesésveszélyes lótól való gyors távolodást célzó intézkedésem miatt fogok most fájdalmasan találkozni a keményre száradt nyári anyafölddel – nyeregben sokkal könnyebb átvészelni az ilyeneket, szőrén viszont csak lazán illeszkedik az ember és a szabványtól eltérő helyzetekben könnyen lepottyan. A legveszélyesebb szituáció (lóval együtt elesés) helyett a második legrosszabb lovas rémálom készült megvalósulni.
A levegőben elfoglalt pozícióm alapján a nemkívánatos esemény elkerülhetetlennek tűnt, de Csillag észbe kapott, és közbelépett – pontosabban alám lépett, hogy visszaessek rá, és amikor a sikeres manőver ellenére csúszni kezdtem róla, még egyszer odébb helyezkedett, hogy kiegyensúlyozzon. Még hátra is nézett, hogy megvagyok-e. Láthatóan mindent megtett azért, hogy elsimítsa a kínos bakit, én meg nem győztem csodálkozni, mert Donna soha nem csinált ilyet, az évek során újra meg újra ledobált (tizenötig számoltam), aztán a legkisebb bűntudat nélkül megállt legelni.
Mit gondolhatott Csillag? Azt biztosan nem, hogy az esés nekünk fáj, sőt, szerencsétlen körülmények között bele is halhatunk. Márti kétszer földre került róla, és többet nem ült rá. Ebből arra következtetett, hogy ha én is leesek, már senki sem bízik majd benne? Kár, hogy ilyeneket nem lehet megkérdezni a lovaktól, mindenesetre Csillag zseniálisan oldotta meg a helyzetet.
Ezután sajnos már csak két évet töltött velünk, és pont karácsonykor hagyott itt minket. Erről legfeljebb annyit szeretnék mesélni, hogy még egy héttel előtte is túráztunk lépésben fél órát. A Csillagot nem ismerő állatvédők ezért biztosan felnégyelnének (Az a rohadék cipeltette magát szerencsétlen, halálos beteg gebével!), de akkor már értettük és elfogadtuk, hogy ez neki mindennél fontosabb, bár azóta sem tudom, mit nézett folyton a dombtetőkről, mi látnivalót talált a horizonton, ahol összeérnek a fák az éggel.
Végül tartozom egy vallomással abból az időből, amikor Csillagot még csak egy éve vonták ki a forgalomból, Boszi az ínszakadás után már visszatért a szolgálatba, Donna meg még nem volt láthatóan vemhes. Márti elment két hétre nyaralni, és addig egyedül lovagoltam le a négylábú társaságot. Minden alkalommal Csillagot hagytam a végére, pihenésképpen. Az utolsó egyedül jövős napomon, amikor már eléggé sajgó combizmokkal átkepesztettem rá a fellépőről, sóvárgó tekintettel nézett rám, oldalvást tartva a fejét. Nagyokat kapált a bal első lábával. Teljesen ledöbbentett, hogy beszéd nélkül is el tudja mondani, mit akar, és valahogy azt is érzi, hogy ezen a napon nem mondok nemet. Elindultunk, és alapos bemelegítés után egy frissen learatott termőföldre kanyarodtunk.
A talaj épp ideális volt, se nem süppedős, se nem túl kemény, gondoltam, jó ez vágtázni is, esni is. Márti most messze járt, és úgy véltem, hogy amit nem lát, az nem zavarja. Egy percig még lépésben tartottam Csillagot, aki már nagyon érezte a bugit, és végiggondoltam, mit kockáztatok: járhatok úgy, mint Márti, vagy rosszabbul, plusz a szégyen, ha megtudja, hogy a távollétében megszegtem a ”szigorúan csak ügetés” szabályt. Mindez miért? Hogy egy ló bizonyíthasson? Mai eszemmel nem vállalnám be, de akkoriban még másképp viszonyultam a veszélyhez.
Végignéztem a hosszan húzódó, sima földön, és megadtam a jelet. Nem foglak hajtani, menj, ahogy szeretnél, ahogy érzed. Csillag fokozatkihagyással startolt (ügetés nélkül ugrott be vágtába), aztán csak gyorsult és gyorsult, a csupasz kukoricaszárak szaporán csattogtak a patái alatt. A menetszél az arcomba csapott, a táj összefolyt körülöttünk, ahogy Csillag kérés nélkül is leadta az összes lőerőt. Teljes vágtában meglepően kényelmesen és simán suhant, Donnához képest olyan volt, mint egy luxus Merci a katonai UAZ után.
A termőföld vége előtt száz méterrel finoman visszafogtam, és azonnal le is váltott ügetésbe. Fújtatott már nagyon, elég volt neki is ennyi száguldás. Bármennyire is tiltakoztak a combizmaim, tisztességesen végigügettük a maradék szakaszt, csak azután fordultunk el lépésben a szántók közti bozótcsík mentén. Rossz nézni, hogy a filmekben teljes sebességről mindig azonnal állóra fékezik a lovakat, holott a valóságban ettől idejekorán tönkremennek, jobb helyeken úgy tanítják, hogy fokozatosan szabad csak lelassítani őket.
Pár perc után megálltunk egy dombtetőn, hadd nézegessen, de ezúttal nem érdekelte a táj. Fújt egy nagyot, aztán oldalvást rám sandított, nagy, barna szeme cinkosul csillant, egész lényéből áradt a megnyugvás és a hála. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, elvégre nem borultunk fel, abban pedig teljesen biztos lehettem, hogy Csillag nem árulja el senkinek a tiltott vágtát. Megpaskoltam a nyakát, aztán hazaindultunk az őszi naplementében.
Csillag (1989-2013) emlékére.
