Történnek olyan dolgok a közutakon, melyekről ugyan gyakran szó esik, de látszólag hiábavaló a téma népszerűsége, érdemben nem közelítünk a probléma megoldásához. Erre tökéletes példa a gondatlanságból következő halálos balesetek száma: bármennyire halad a technológia fejlődése, teljesen valószínűleg soha nem tudjuk majd kizárni az ember-faktort, ez pedig rengeteg morális kérdést felvet a társadalommal szemben.
A felelőtlenséggel szemben semmi nem véd meg
Az ember tudata egy nagyon trükkösen összerakott dolog, nem is értjük még igazán. A genetikánk, a neveltetésünk, az ingerek, melyek a környezetünkből gyermekkorunktól kezdve érnek minket, életünk végéig alakítják azt.
Így volt ezzel a RACE-001 rendszámú Mercedes E60 AMG S vezetőjével is, aki megölt egy kerékpárost az Árpád-hídon Budapesten. Anélkül, hogy ismerném teljes pontossággal a nemrég történt baleset összes körülményét, botrányos egyszerűséggel merem megbélyegezni a gyilkos jelzővel. És bármennyire evidensnek tűnik, nem mindenki gyilkos, aki halálra gázol egy kerékpárost a közút területén. Ez még úgy is megtörténhet, hogy egyáltalán nem vétkes az autó vezetője.
Ez az ember az adott útszakaszra érvényes sebességkorlát minimum kétszeresével haladt, és szándékosan versenypályának használta két másik társával a közutat. Erre semmilyen mentség nem létezik. Azt is mondhatnám, hogy igazából teljesen mindegy, hogy a három autó közül melyik ütötte el végül szerencsétlen kerékpárost, a felelőtlenség mértéke abszolút értelemben összemérhető közöttük. Csakis Ms. Mázli döntötte el, hogy melyikük és hol okoz tragédiát.
Persze sok olyan verseny akad, ahol nem történik személyi sérülés, vagy akár nem is hallunk felőle, de az igazság az, hogy ezeket is csak a szerencse fordítja ebbe az irányba.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek befolyásoló tényezők. Számít az autó műszaki állapota, a sofőr tapasztalata, hidegvére, de tudomásul kell venni, hogy van az a sebességtartomány, ahol ezek a dolgok bármennyire figyelemreméltók is egy adott helyzetben, nem feltétlen bizonyulnak elegendőnek egy válságos helyzet elhárításához. Ha nem így lenne, nem léteznének a sebességkorlátok és a relatív sebességtúllépés jelensége sem.
Büntetés
Az olyan emberek, mint a mercis barátunk, józan állapotában és/vagy anélkül azt gondolja, hogy ő bármilyen tempónál ura a helyzetnek, és ettől az sem tántorítja el, ha a múltban ez már egy vagy több alkalommal cáfolatot nyert.
Ennek a tudatállapotnak sok oka lehet. Valószínűleg a társadalmi pozíció befolyásoló tényező, hiszen valószínűleg mindenki ismer olyat, aki úgy érzi, hogy a pénze okán tehetséges lett valamiben. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy ez nem egyenes jellembeli következmény. A közúti versenyekben viszont egészen biztosan szerepet játszik az ego.
És itt van a pont, amikor – magamat is beleértve – mindenkinek illik önvizsgálatot tartania, mert mernék fogadni rá, hogy a sorokat olvasó vezetők, hacsak 1000 kilométeren át tereltek már autót, követtek el a büszkeségük okán olyat, amivel átlépték a felelőtlenség határát, kisebb vagy nagyobb mértékben.
Én is vétettem már a szabályok ellen, és tettem olyat, amit ma nem tennék (megjegyzem, a versenyző barátunkat meg sem közelítem), és nem vagyok rá büszke.
Belemehetnénk mélyen az okokba is: nincs türelem, mindenki hülye az úton rajtunk kívül, hatalmas a stressz az életünkben – de akármeddig vihetnénk ezt a listát, nincs olyan kifogás, amiért jogunk van átlépni ezt a határt. Tény, akkor sem biztos, hogy nem történik halálos baleset, amiben belekerülünk, de ha megtettünk minden azért, hogy ne történjen meg, legalább nem vagyunk gyilkosok.
Nyilván ennek a határnak az átlépését is érdemes súlyozni, mert nem ugyanaz a veszélyforrás átlépni harminccal a záróvonalat, és 140 felett robogni az Árpád-hídon. Az én személyes véleményem az, hogy az utóbbit kérdés nélkül szándékos emberölésnek kellene minősíteni, és ahhoz rendelni a büntetési tételeket – a két másik jármű vezetőjét pedig emberölési kísérlettel citálnám bíróság elé. Nem rajtuk múlt, hogy nem nekik sikerült.
Mi a megoldás?
A mostani eset kapcsán éppúgy, mint például a Rezesová- és a Császár-ügy alatt, hirtelen mindenki a megoldást kereste. Ez egyébként egy nagyon magyar tulajdonság: mindig délután vagyunk okosak, de akkor nagyon, aztán pedig amikor nem történik egy idő után semmi, elfelejtjük az egészet. Majd akkor melegítjük újra, amikor megint baj történik.
Nem akarok politizálni, mert ennek nincs helye az oldalon, de fontos látni, hogy ezek a dolgok miért tűnnek el mindig, érdemleges beavatkozás nélkül.
Az egyik probléma, hogy a közérdek nem létezik. Jelen társadalmunkban mindenki elvan a maga kis bográcsával, pláne, hogy lassan már abban sincs semmi. Akinek meg van, az éppúgy szarik mindenki másra.
A másik, hogy jelenleg nem érdek, hogy a gyorshajtók ne vezessenek autót. Ez egy szemmel látható bevételi forrás az államnak. Ha a gyorshajtókat elkezdenék a pénzbüntetés helyett (mellett) azzal szankcionálni, hogy évekig, vagy akár soha többé nem vezethetnek autót, azzal kikerülnek a körforgásból. Így viszont aki kellően jól áll anyagilag, kvázi bármilyen sebességet választhat magának az utakon, amíg nem okoz valamilyen kárt és el nem kapják. Szörnyű ezt leírni és nyilván sarkítás, de a KRESZ szabályai alól itthon kivásárolhatja magát az állampolgár.
Ami megvalósítható lenne, az például a lépcsős B-kategória, akár korra vetítve, amit az olaszok próbálnak most bevezeti – és a fenti eset miatt a magyar sajtó is felkapta. Nem egyedi az ötlet, erről majdnem egy éve mi is írtunk, csak más számokkal, mint ahogyan az olasz kormány gondolja, de ez nyilván vitaalap, az elv ugyanaz.
Teljesen egyetértek az ötlettel, ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez messze nem fog mindent megoldani. Bármennyire tűnhet evidensnek, a közúton szerzett tapasztalat nem determinálja, hogy kevésbé lesz idióta a pilóta. A mostani eset elkövetője 33 éves, és már több balesetet is okozott a múltban, jelenleg 13 büntetőpontja van.
A blog hozzáállása a versenyzéshez
Aki járt már ezen az oldalon, tudja, hogy nem vagyunk épp ellene a gyors járműveknek – valahol a nevünk is sejteti ezt, bármennyire fűti az irónia.
Azt azonban gyorsan tisztáznom kell, ha még eddig nem volt egyértelmű, hogy a közúti illegális versenyzést minden szinten mélységesen elítéljük. Elhiszem, hogy nem rossz buli, de csak addig, amíg nem üt be a szar. És mivel nem rajtad múlik, hogy beüt-e, emellett nem lehet kiállni tiszta lelkiismerettel.
Egyébként igazán megmosolyogtató, hogy a rendőrség egyik központi problémája, hogy volt-e illegális tuning a járművön.
Én értem, hogy ezt is meg lehet vizsgálni, de komolyan, most ez a legnagyobb gondjuk? Ez a kerékpáros akkor is meghal, ha minden gyári azon az E60-on. A pilóta még azt a szívességet is megtette, hogy kikapcsolta a menetstabilizáló rendszereket, hogy a maradék esélyét is elvegye az irányíthatóságnak – ez pedig megint csak a felelőtlenség számlájára írandó.
Nem az az eredendő bűn, hogy mennyi pénzed vagy milyen erős vagy mennyire széttuningolt autód van, hanem hogy mennyire szarod le, hogy mások is vannak körülötted. Ezzel kellene inkább foglalkozni.
Az automatizmus mögé bújtatott felelőtlenség
A világ az elmúlt évtizedekben elhitte, hogy a dolgok hülyebiztossá tétele automatizálása mindenre megoldást jelent majd.
Most ne menjünk bele a piaci igényekbe, a lustaságba, ezt már a blogon is tárgyaltuk. A lényeg, hogy a piaci szereplők kimondva-kimondatlanul egymást tolják a szakadék felé azzal a felkiáltással, hogy mindent megold helyettünk a technika, bármit tehetünk.
A közlekedés azonban pont az a komplex terület, amiben nem, vagy csak a nagyon távoli jövőben lesz ez megvalósítható. Az emberek magukévá tették azt a tévhitet, hogy az autójuk mindent tud – velük együtt pláne -, és nem történhet baj.
Pedig fog. Az pedig főleg nem jut el a tudatukig, hogy amikor részt vesznek bármilyen formában a közlekedésben, annak a kimenetele nem kizárólag saját magukon múlik. Ezért már önmagában jó lenne észnél lenni.
Változtatni kell(ene)
A legjobb kérdés az, hogy mi kell hozzá, hogy egy ember megváltozzon.
Mi kell ahhoz, hogy a semmiből egyszer csak közös felelősséget vállaljon valaki, aki eddig nem tette, és akár még olyan szituációban is képes legyen rá, ami felbőszíti, stresszeli, vagy épp nagyon nincs türelme senkihez – vagy egyszerűen nem bír az egojával?
Az én személyes válaszom az, hogy a szankciótól való félelem az egyetlen, ami képes ezt kordában tartani. Jelenleg ezeknek a dolgoknak a túlnyomó többsége azért történhet meg, mert az emberek nem tartanak a következményektől.
Ha rajtam múlna, olyan szintre emelném a büntetéseket – nem szólva az ellenőrzésekről -, hogy az már önmagában drasztikus elrettentő erő legyen. Ha ehhez az kell, hogy gyilkosságnak tituláljunk egy ilyen gázolást (ahogy leírtam, szerintem egyébként is az), és nem hogy az autóját, de még az otthonát se lássa a jövőben az elkövető, akkor legyen.
Ha ehhez az kell, hogy egy 100%-os sebességtúllépés miatt 5-10 évre, vagy örökre bevonnak egy jogsit, akár némi felfüggesztett szabadságvesztéssel, akkor legyen.
Ha ehhez az kell, hogy a módosult tudatállapotban történő vezetés miatt soha nem vezet újra a pilóta, akkor legyen.
Aki pedig nagyon érzi az autójában és a lábában a bugit, ma is van lehetősége pályát bérelni, veresse ott, senkit nem veszélyeztetve.
Tudom jól, hogy valószínűleg soha nem fogom látni ezt a társadalmi berendezkedést Magyarországon, viszont ebből következően attól tartok, hogy nem is fog semmi megváltozni. Nemsokára újra egy ehhez hasonló tragédiáról hallunk majd, aztán pedig a következőről, ami két-három hónapig téma lesz, aztán esetleg még az ítélethozataloknál, és a lakosság ezzel le is tudta az ügyet.
A szenvedő felek családja azonban soha nem fogja elfelejteni, ami akkor történt.
