Zalai dombokon rongyoltunk Stendhallal, amikor egyszer csak akadály tornyosult előttünk. Stendhal egy hegyikerékpár, terepbicikli, monti vagy dagonyázó canga, kinek ahogy tetszik, és azért hívom Stendhalnak, mert vörös és fekete. Állóra fékeztem a kanyargós lejtőn, ugyanis az széles erdei utat teljesen elfoglalta egy hatalmas, piros munkagép, amely beállt keresztbe a fatörzs lerakat és a másik oldalon magasodó tüskés bozót közé.
Harminc centit hagyott az út mindkét felén, Stendhalnak meg hatvannyolc centi széles a kormánya, és tépte már szét tövisbokor az előző montim markolatát, úgyhogy semmiképp nem szerettem volna erőszakkal átcibálni a szűk helyen. Letámasztottam a biciklit, aztán lapjával elsasszéztam a darus izé mellett, aminek akkora kerekei voltak, mint én. A gép túloldalán, egy rozsdás erdészeti pótkocsi előtt állt egy kövér, kopasz fazon, kötényhasa kilógott a lyukas pólója alól, és épp egy gyűrött papír és a farönkökre firkált rikító színű jelölések összevetésén fáradozott. A krikszkrakszok valószínűleg azt jelölték, hova kell majd az adott fát raknia. A hieroglifák megfejtése láthatóan az összes agysejtjét igénybe vette.
– Jó napot! Lenne olyan kedves egy kicsit odébb járni ezzel a géppel? Nem fér el mellette a biciklim.
A fickó összeráncolta a homlokát, egy pillanatra csodálkozva rám nézett, de aztán szó nélkül folytatta a színes jelölések értelmezését.
Annyira megszoktam már Pestet, hogy amikor időnként visszalátogatok Zalába, teljesen idegenül hat. Az évek alatt bizonyára fejlődtem egy keveset, mert a régi túlélési stratégiák, mintázatok ott inkább konfliktusforrásnak bizonyultak, így lecserélődtek új, finomabb módszerekre. De most úgy éreztem, a cél érdekében valami régi trükköt kell előhúznom a kalapból.
Zalai sötét paraszt üzemmód aktiválva.
– Mi van, nem hall? Magához beszélek!
– Nem érek rá. Menjél vissza arra, amerről jöttél!
Már megfordult a fejemben ez, mint B terv, de semmi kedvem nem volt a harminc kilométeres tereptúra végén még egyszer megmászni három-négy hosszú emelkedőt, mire elérek egy másik földutat, amely a faluba vezet. Nem csak ezért néztem egyre csúnyábban, hanem azért is, mert utálom a rendőrpertut, de ezen a vidéken sajnos sokaknál ez az alapbeállítás, és nem is értik, mi a baj vele, ha szól érte az ember.
– Mikor fog önszántából elmenni innen ezzel a…
Nem vette a lapot. Gondoltam, ha mondok valami elképesztő blődséget, akkor reflexesen kisegít.
– …ronda IFÁ-val?
– Hülye vagy? Nem IFA ez, Manitou rakodógép.
Na, ugye. Még a legigénytelenebb nehézgépkezelők is érzékenyek a munkaeszközük helyes megnevezésére.
– Tegye már el az útból a Winetou-t, mert nem állok jót magamért!
Kihúztam mind a százötvenvalahány centimet, és kilátásba helyeztem, hogy panaszt teszek az erdészeti cégnél, feljelentem az önkormányzatnál, meg ilyenek.
A dagadék a képembe röhögött.
– Járj odébb vele te, ha ennyire zavar!
Elmosolyodtam a kapitális hibán.
Hogy meri a főnöke rábízni ezt a drága gépet?
Felmásztam a nagy izé fülkéjébe, ha már így meginvitált.
Igaz, azt sem tudtam, melyik az eleje, meg a sok kar közül melyik a váltó, a felező, negyedelő, tizedelő, daruvezérlő, meg hasonlók, de azt nagyon is felismertem, melyik a slusszkulcs. Főleg, hogy Yoda mester is ott lógott rajta. Na, kuglifej, ha nem jártál odébb, akkor ma ne is menjél sehova! Leugrottam a Manitou-ról a zsákmánnyal, aztán elsprinteltem Stendhalig, és tempósan feltekertem az emelkedőn.
Az Erő velem volt.
A dombtetőn nem sokáig lengethettem unatkozva Yodát, mert az éktelen káromkodásból ítélve a fickó hamar rájött, mi a helyzet. Ami ezután következett, vágás nélkül mehetett volna egy vígjátékba. Nagyon komolyan nekiveselkedett, hogy utolér, és rengő hájjal meg a vikingek szent dühével az arcán kocogni kezdett felfelé, pont olyan gyorsan, mint egy reumás csiga. Az emelkedő felénél aztán elfogyott a kraft, térdre rogyott, és zihálva beletámaszkodott egy vakondtúrásba. Sikerült teljesen ártalmatlanítania magát. Reméltem, hogy nem pusztul ide az edzetlen idióta, és arra gondoltam, mindig akkor jön a baj, ha valaki meg akarja mutatni a tutit. Iskolás koromban egyszer úgy éreztem, mindenképp látnia kell az osztálytársaimnak, milyen nagyot tudok biciklivel farolni. Hát, akkorát életemben nem estem.
Visszagurultam a lihegő tróger mellé, a látóterébe eresztettem a kulcsot, és körözni kezdtem vele, mint Obi-Wan Kenobi, amikor hipnotizál valakit.
– Kezdjük elölről. Lenne olyan kedves egy kicsit odébb járni a géppel?
Halk szitkozódással elkapta Yodát, feltápászkodott, és ringó kőműves dekoltázzsal a Manitou-hoz bandukolt. Nagyjából három másodpercébe került, hogy beröffentse és elforduljon vele. Méteres tér nyílt mellette.
Elstartoltunk Stendhallal a szabadságba.
Az eset után még többször összefutottam a kopasszal, és mindig inkább letarolta egyik oldalon a bokrokat, de hagyott nekem helyet. Azt is észrevettem, hogy újabban más munkagépek mellett is simán elférek. Egyszer egy darus IFÁ-ból (ezúttal tényleg abból) érdekes telefonbeszélgetés-foszlányt hallottam: Tibikém, figyelj, hogy a pót mellett maradjon egy méter! Csak mert feléd tart az a piros biciklis nő, aki a múltkor majdnem megszívatta a Bélát.
