2010 decemberében, egy hétköznapon várt rám életem legérdekesebb buszos utazása. Persze, kinek mi az érdekes. Katasztrófaturisták számára inkább azt kellene megírnom, amikor kigyulladt a busz, és még kilométereket ment égő seggel, de nem célom az illetékes volántársaság leégetése. A vasárnap délutáni tömeg helyett most csak tízen ácsorogtunk a zalaegerszegi buszállomáson, a Pécsre induló járatok szokásos kocsiállása előtt. Egyetemista egy sem volt rajtam kívül, ellenben több nyugdíjas néni várakozott árvácskákkal teli vödrök társaságában – vitték a szajrét a nagykanizsai piacra.
Unalmamban csikorgattam a bakancsommal a havat, meg néha az órára néztem, és amikor öt perccel a tervezett indulás előtt sem állt be a busz, kezdtem úgy érezni, hogy valami nincs rendben. Negyed óra múlva hólét fröcskölve berongyolt a helyre egy alacsonypadlós Credo, és már nyitotta is az első ajtót. Gyorsabban reagáltam a fejleményre, mint a nénik, és elsőnek szálltam fel. A sofőrt még sohasem láttam, pedig négy éve majdnem minden héten ingáztam Zalaegerszeg és Pécs között. Fiatal volt, mint én, és olyan képet vágott, mint aki be van tojva.
– Jó reggelt. Pécsre megy, ugye? – kérdeztem.
A csávó tanácstalan képpel körülnézett, aztán halkan azt kérdezte:
– Szoktál ezzel a járattal utazni?
– Igen. Elég gyakran.
Mély sóhaj, hatásszünet. Végignézett a sötétkék, Decathlonos vitorlázó kabátomon, amit őszi-téli biciklizéshez vettem a vízállósága miatt, és úgy néztem ki benne, mint egy tengerész.
– Leszel a navigátorom?
Leesett az állam. Ennél szebben nem is mondhatta volna, hogy fogalma sincs az útvonalról. Feltűnt, hogy a busz is olyan elővárosi típus, a vékonyka üléseknek fejtámlájuk sincs, nem kényelmes hosszú távokra. Lehet, hogy eddig a szomszéd faluba járt, most meg szükségmegoldásként ideküldték úgy, hogy gőze nincs, merre kell menni.
Barátom, téged aztán beledobtak a mélyvízbe.
– Kanizsáig nem tiszta, melyik faluban kell megállni, mert odáig aludni szoktam. A többit tudom.
Felcsillant a srác szeme.
– Kanizsáig jó vagyok.
– Akkor egy jegyet kérek.
– Hagyd a francba, üljél le oda! – mutatott a legközelebbi ülésre reményteli mosollyal.
Felszálltak a virágárus nénik is, aztán elindultunk, és tíz perc múlva megálltunk egy benzinkútnál. Sokáig ömlött a gázolaj a tankba, a nénik két sorral mögöttem pedig alaposan megbeszélték, mi az, hogy nincs meg a szokásos busz, meg hogy képzelik, hogy utasokkal mennek tankolni, és egyébként is mekkora a káosz a Zala Volánnál. Amikor visszajött a sofőr, elhallgattak.
Lassan elértük a városhatárt, és ahogy derengeni kezdett az ég kelet felől, szembesültem azzal a mellékkörülménnyel, hogy a Hetvennégyesről még nem takarították le az éjjel esett friss havat. Alig látszott az út, néhány keréknyom húzódott csak a fehérséggel teli árkok között. A Zalaegerszeg áthúzva táblából csak a Zala volt kivehető a rátapadt hórétegtől.
Zalanemtudomelolvasni? Ez így nem lesz egyszerű.
Nagykanizsán leszálltak a zalaegerszegi nénik, és újabb árvácskás-vödrös hölgyek szálltak fel – képesek voltak elvinni a virágaikat a pécsi piacra. Miután elhagytuk a buszállomást, a srác kérdőn rám pillantott, én meg közelebb hajoltam, és elkezdtem mondani, merre van az arra. Reméltem, hogy nem szúrom el, mert soha nem akartam tudatosan megtanulni ezt az útvonalat, csak a sok ismétléstől beivódott. Nehezítette a tájékozódást az idegenül ható, hóruhás táj, meg az a tény, hogy a jobb első üléseket ezelőtt mindig elfoglalták a nálam erőszakosabbak, így általában csak oldalra láttam ki. Mégis, mindenhol időben eszembe jutott, merre kell fordulni, hányadik kijárat jó a körforgalomban, hányas kocsiállás a nyerő Nagyatád, Kadarkút, Szigetvár állomásokon, hol kell érkezési oldallal kezdeni.
Végre egyszer jó valamire, hogy minden apró részletet megfigyelek, gondoltam. Egy bizalmi krízist azért megélt a csapatmunka: Szigetváron egy egészen jelentéktelen, szűk utcába kellett balra befordulni, hogy elérjük a buszállomást, és amikor mutattam, hogy oda kéne bemenni, a srác hitetlen képpel nézett rám. Benne volt a szemében az előítélet – nők meg a tájékozódás. Értettem, miért fél; nem akart ekkora batárral beragadni szűk helyre.
– Tényleg ott van, az utca végén lesz majd nagy hely – bíztattam.
Mögöttünk már dudáltak, a csávó meg úgy festett, mint aki mindjárt elmondja a Hiszekegyet egy Credón. Nagyot sóhajtott, aztán befordult.
A szigetvári buszállomás meg szerencsére továbbra is ott állt, ahol két héttel ezelőtt.
Pécsig már könnyű dolgom volt, mert csak egyenesen kellett menni a Hatoson, és itt is emlékeztem a kocsiállás számára. A végén még a sofőr akart pénzt adni nekem a navigációért, de mondtam, hogy hagyja a francba, ha már egyszer ingyen elhozott. Másnap meglepően frissen és jókedvűen mentem vizsgázni – szerintem sokat segített, hogy előző reggel három és fél órára teljesen megfeledkeztem a tételekről.
