Talán fél tíz lehetett, amikor felébredtem arra a gépi segélykiáltásnak tűnő, magas fordulatú motorzúgásra, ami egyszerre akarta megrepeszteni a dobhártyámat és a ház falát. Kikászálódtam az ágyból, majd a kabátom felé vettem az irányt. Húsz percet sikerült aludnom a főnököm szómenése miatt huszonhat órásra sikerült ügyeletem után, és hányingerem volt a fáradtságtól. Úgy döntöttem, minden dühömet és keserűségemet a csendháborítóra zúdítom, akkor is, ha valami kétmázsás, aranyláncos pankrátor ül a széttuningolt verdában.
A napos, mínusz öt fokos februári délelőtt kissé felfrissített, ahogy a hátsó kapuhoz meneteltem a hóban. A házunk mellett van egy lejtős zsákutca, ami a kétoldalt álló garázsokhoz vezet, a végét pedig sorompó zárja le, nehogy valaki kiguruljon az alattunk lévő utcára, ami – egy szocreál betonfalnak hála – két méterrel lejjebb húzódik. A régi garázsokban már nincsenek autók, mert túl kicsik: Trabantra meg Wartburgra méretezett málladozó skatulyák, a tulajok szerszámos fészernek használják őket, a nagy batár kombikkal meg a felső utcán parkolnak. Emiatt nem is takarítja le senki a havat, sőt, a környékbeli gyerekek szánkópályának használják a placcot.
Ez a becsapós kis lejtő ma különösen feltűnő áldozatot szedett: egy spoileres-szárnyas-aranykipufogós Toyota Celica próbált minden erejével feltolatni a jéggé tömörödött havon. Elnéztem egy darabig a tolakodóan élénk kék sportkocsi nyűglődését, amelynek motorházán és tetején fehér csík futott végig, mintha keresztülment volna rajta a záróvonalfestő gép. A sofőr pihenőt tartott a hiábavaló szenvedésben, és kihajolt az ablakon, hogy a bal első kerékre bámuljon. Egy harmincas srác ült a volánnál, csillogott az orrában a piercing, és nagyot káromkodott, majd újra bőgetni kezdte a szerencsétlen autót, amely lehetett vagy kétszáz lóerős, de hiába: mivel nem tapadt, csak egy helyben forgott a kerék.
Kimentem hozzá a haszontalan benzinpusztítás újabb szünetében, és intettem neki. Dühösen nézett rám, mintha én küldtem volna rá az átkot, hogy ne szabadulhasson a szorult helyzetéből. Persze, hogy képzelem én, jelentéktelen kis csaj, hogy megzavarom a magányos hős eposzi küzdelmét?
– Mi van? – vakkantotta.
– Segíthetek?
– Nem kell, megoldom – morogta, és felhúzta az ablakot.
Visszasétáltam a kapuba, és tovább néztem a nem mindennapi jelenetet. Eszembe jutott, amikor gyermekkoromban egy Ford Escort ugyanígy járt: minél inkább ki akart jutni a csapdából, annál mélyebbre csúszott, és végül nekiütközött a sorompónak. A sofőrnek nem lett baja, mégis, gyermekként belém vésődött a ripityára tört szélvédő és az elgörbült A-oszlopok látványa, meg az a végtelenül kétségbeesett ismeretlen arc – annak a valakinek az a rozzant, téglapiros Escort volt mindene. Akkor elhatároztam, hogy nem hagyom újra megtörténni ezt a szörnyűséget, és a sors szinte minden télen elém gördített egy újabb lehetőséget a mentőmódszer tökéletesítésére.
A piercinges srác egyre vadabbul nyüstölte a járgányát, az elforgó gumik szünet nélkül surrogtak, és a Celica lassan, de biztosan csúszni kezdett a sorompó felé. A csávó arcán egyre inkább kibontakozott a dráma – a rajzfilmhős igyekszik visszafelé evezni a vízesés előtt, lejjebb és lejjebb suhan el Poe ingája, mindjárt végigég a dinamitkanóc –, mit is mondott mindig a mentorom? Némelyik betegnek nagyon rosszul kell éreznie magát ahhoz, hogy elhiggye, szüksége van ránk.
Reméltem, hogy a srác a lejtő legmeredekebb szakasza előtt, alig öt méterrel a sorompótól már elég rosszul van. Ismét odasomfordáltam hozzá.
– Most már segíthetek?
A csávó keményvonalas káromkodással kezdte, csak úgy lafogott közben a piercingje, de aztán levette elfehéredett kezét a kormányról, és bizonytalanul rám mutatott.
– Hozhatnál egy erős kocsit meg kötelet.
– A nagyapám ezres Yarisa kevés ehhez, és különben sincs vontatókötelem, de azért tudok segíteni.
Erre megint elküldött a jó francba.
– Mi a fontosabb neked, a kocsid épsége, vagy a büszkeséged? – szegeztem neki a kérdést. – Sokba kerülhetett ez a fényezés, biztos nem gyári szín.
A srác feje paprikavörös lett, de ezúttal csendben maradt, és mintha remény csillant volna a szemében.
– Vudukék – mondta nagy sokára. – Tényleg drága volt.
– Várj egy kicsit, mindjárt jövök.
Elcaplattam az udvar sarkába terített ponyvához, ami a gyermekkori homokozóm romjait takarta. Belemerítettem a kerti csap alatt lakó piros vödröt, és kivittem a nagy szemeket meresztő csávóhoz. Szkeptikusan nézte, ahogy leszórom a homokot a két első kerék mögé, majd lábbal besöpröm alájuk, amennyire lehet.
– Na, most próbáld! – mondtam, és elhátráltam a vödrömmel.
A vudukék Celica úgy lőtt ki rükvercben, mint a rakéta, a srác meg hangosan szitkozódott – most épp örömében.
– Te vagy a nap hőse! – nevetett a lejtő tetején. – Mit kérsz cserébe?
Menj utadra, vadember, és többé ne legyen szükséged rám!
– Hagyj aludni! – kiáltottam, aztán visszabaktattam az udvarba, és becsuktam a kaput.
Egy percre még visszafordultam, és néztem, ahogy a kékség saroktolatással kifordul a felső utcára, majd kigyorsít a fenébe. A kipufogó mély dörgésébe beleremegtek az ablakok. A fejfájáson kívül az is átfutott az agyamon, hogy egyszer talán én is beújítok egy Celicát. Addig még sokat kell ügyelni, de ha összejön a pénz, összkerék-hajtásút veszek, az biztos. Az ember mégse mászkálhat egész télen egy vödör homokkal a csomagtartójában.
