Hajnalban felmálháztam Kunkorit, aztán elindultam a túrára. A hétvégi korai kelés meghozta gyümölcsét: akadálytalanul teljesíthettem a Kőbánya-Szentendre szakaszt, hála a minimális forgalomnak, és a hőség is csak Budakalásznál ért utol. Szentendrén leláncoltam Kunkorit a fagyizó biciklitárolójában, aztán mivel épp nyitáskor érkeztem és a fagyikat még nem vették elő, ettem egy jégkrémet, elvégre megérdemeltem.
Ezután továbbtekertem a skanzenhez, majd fel a Pilisbe, egészen a Pap-rétig, hogy majd onnan legurulhassak Visegrádra. Kunkorit nemrég vettem, mert engem is elért a gravel őrület, úgyhogy nem tudtam, hogyan viseljük majd együtt a hegyet. A legkisebb áttétele pont elég volt a komótos, hosszan bírható mászáshoz a gyönyörű, ám ekkor már dögmeleg szerpentinen. Egyszer megálltam pihenni a fülledt hőségben, de a rám törő szúnyogfelhő miatt hamar új erőre kaptam. A tervezettnél kettővel magasabb fokozatban próbáltam a lerázni a fülem körül vinnyogó díszkíséretet, kevés sikerrel. Kifulladva, összecsipkedve érkeztem a Pap-rétre. Ezt is megérdemeltem.
Legurultam Visegrádra, megebédeltem egy drága, de legalább légkondicionált étteremben, aztán átkompoztam Nagymarosra, hogy tekerjek egyet a túloldalon is. Fáradt voltam már, de élveztem, hogy a biciklin hűt a menetszél, így elgurultam Szobig meg vissza. Késő délután egy kókadozó motoros mögött álltam sorban a kompra várva. Rövidgatyában, pólóban is örökkévalóságnak éreztem, amíg mind felszálltunk, meg mire partot ért a vontatóhajóval terelgetett uszály, nem is értettem, hogy nem fő meg a Yamahás a protektoros bőrcuccban. Visegrádon nagy gázzal indult a főút felé, ahol végre lehűti a saját elpárolgó izzadsága, én meg elkanyarodtam a hajóállomás felé.
Belenéztem az övtáska zsebébe, hogy megvan-e a jegyünk, aztán pásztázni kezdtem a Dunát. Egyszer régen utaztam már szárnyashajóval, így tudtam, hogy nem baj, ha tíz perccel a tervezett indulás előtt még sehol sem látom. Talán kilövés mínusz hat perc lehetett, amikor megpillantottam a fehér zuhatagot húzó, gyorsan közeledő, narancssárga csíkot. A hajóállomás előtt a vezetője látványosan elvette a gázt, a víz ellenállása egy pillanat alatt megfogta a járgány lendületét, besüllyedt ez eddig büszkén fenn hordott orra, aztán nyomott egy elegáns száznyolcvanat, hogy folyásiránnyal szemben köthessen ki. Előreengedtem a többi utast, mert úgy véltem, Kunkorival lesz egy kis extra munka, és nem akartam útban lenni. Kiderült, hogy feleslegesen aggódtam, a matrózok pikk-pakk felrakták a tetőre, és profi módon rögzítették, amíg a kapitány leolvasta a jegyünket. Csak néztem a személyzet gyakorlottságát, kedves mosolyát, a makulátlan, igényes egyenruhákat, és örültem, hogy nem a MÁV-ot választottam.
Alighogy elfoglaltam az utolsó szabad helyet, megszólalt egy kis csengő a tűpontos indulás előtt, aztán úgy meglódult a huszonegy méteres járgány, mintha apró jetski volna, és ebből rögtön tudtam, hogy a következő órában pokolian jól fogok szórakozni. Visszafordultunk folyásirányba, aztán fokozatosan elszabadult az ezer lovas ménes, a Bíbic-IV némi fröcskölés közepette felszegte a fejét, és arra gondoltam, ki sem lehetne találni ennél jobb polgári felhasználást egy hatvannégy literes tankmotor számára. Hamarosan lehagytunk egy uszályt, amit úgy fél órája láttam még Nagymarosról. A vízivilág többi szereplője – kajakok, kenuk, hagyományos sétahajók – mintha álló díszlet lett volna egy gyorsított felvételben.
Simán lehagytunk mindent, talán a motorcsónakok és a jetskik egy kicsit tovább látszottak az ablakból, de sebesség tekintetében egyértelműen a Bíbic volt a csúcsragadozó. Nem értek a hajózáshoz, de szerintem ez a cucc egy mérnöki csoda, és nem csak azért jó, mert gyors, hanem valami kisugárzása meg eszmei értéke is van. Fülig ért a szám, és eszembe jutott, amit nemrég egy kedves ismerősöm mondott: sok különleges jármű csak azért létezik, mert egyetlen egy ember nagyon akarta.
Évekkel ezelőtt már elolvastam a szárnyashajók történetét, és találtam ott náluk cifrábbat is, de kezdjük az elején: ebben az esetben is az történt, hogy egyetlen egy ember nagyon akarta. Rosztyiszlav Jevgenyijevics Alekszejev legalábbis mindent megtett az ügy érdekében. A zseniális orosz mérnök négy-öt olyan szárnyashajó-típust tervezett 1957-től a hetvenes évek közepéig, amelyek közül sok példány a mai napig megbízhatóan teljesít, jelentősen meghaladva az eredetileg tervezett élettartamát. Emellett elképesztő munkát végzett a párnahatás elvét kihasználó ekranoplánok fejlesztésében. Ugye senki sem tudja, mi az az ekranoplán? Ha el kéne magyaráznom a nyugdíjas Marika néninek a kispesti piacon, azt mondanám, olyan szárnyashajó, ami nem a víz alatt, hanem a levegőben hordja a szárnyát.
Na, ekkor a Marika néni hozzám vágna egy rohadt paradicsomot a hülye viccért, hiszen aminek a levegőben van a szárnya, az repülőgép, és semmi köze a hajókhoz, ezt még ő is tudja. Talán nem is lehetne meggyőzni arról, hogy a szárnyashajó és az ekranoplán között más rokonság is van, nem csupán a közös tervező. Láttam egy videót a Kaszpi-tengeri szörnyről, amit a kémkedő amerikaiak neveztek el így a farkán lévő KM felirat alapján. Az 1966-ban készült kísérleti teher-ekranoplánt Alekszejev Korabl Maketnek nevezte, ami hajómakettet jelent, és csak kicsit gúnyos így hívni egy majdnem száz méteres, tíz hajtóműves irdatlanságot. Marika néni, aki még látott közelről orosz katonákat, azt mondaná, azért csináltak ekkorát, mert megalomán idióták, de szerintem sokat számít ebben a műfajban a méret: minél nagyobb a gép, annál kisebbek hozzá képest a hullámok, és minél simább a víz-levegő határfelület, annál stabilabb a haladás.
Pont itt tartottam az elkalandozásban, amikor egy motorcsónak szándékosan összepiruettezte előttünk a Duna közepét. A Bíbic durván bebólintott a paraszt vaskos hullámvölgyén, aztán akkorát pattant vissza, hogy az egész hajótest belerezdült. A kapitány inkább lelassított kicsit, hogy összeszedhesse magát a járgány, és amikor lenyugodott előttünk a víz, visszagyorsultunk, aztán megelőztük a tréfamestert. Kicsit jobban felment az adrenalin szintem, mint szerettem volna, és az agyam rögtön az Alekszejev-sztori szomorú végére ugrott. Minden tiszteletem a fickóé, mert az összes új típusban ott ült az első teszten, ami szovjet tervezőmérnökökre egyáltalán nem volt jellemző akkoriban. Szegénynek ez lett a veszte, mert ugye addig jár a korsó a kútra… Ráadásul ugyanabban az évben a KM-et is kettétörte felszálláskor egy balfék pilóta.
Elképzeltem egy alternatív valóságot, ahol a Kaszpi-tengeri monstrum nem süllyedt el, Alekszejev nem zuhant le egy befagyott tó jegére a legújabb ekranoplán-prototípussal, és máris láttam magam előtt a kilencvennyolc méteres, tíz sugárhajtóműves, axolotl-fejű szörnyet, amint mély dübörgéssel száguld a Duna felett, és viszi mindazt a rakományt, amivel most az uszálytoló hajók szenvednek gyök kettővel. Vajon zavarba jönne a kapitány úr, ha egyik reggel ez a gigászi ekranoplán állna a Bíbic-egynéhány helyén? Amilyen nyugodt ez az ember, simán el tudom képzelni, hogy egy próbakör után megcsinálná vele a napi feladatokat. Végül is, annyi minden ugyanaz: öt fős legénység, befér ötven utas, de az se gond, ha telerakják a súlyzógyár termékeivel. Teljes gázt neki, aztán ha már kiemelkedett, illetve felemelkedett a láthatatlan párnájára, megszűnik a rezonancia és kisimul a világ. Kanyarodni ez se szeret, de rövid időre száz méterre is felemelkedhet, átrepül a hidak felett, többé nincs gond a pillérek körüli örvénnyel. Még jó, mert idő se lenne becélozni a Margit-híd lába közét – az ekranoplán nem hatvannal krúzol, hanem négyszázharminccal. Vajon annak a tetején is megtartaná egy gumipók Kunkorit?
Ahogy beértünk a Duna pesti szakaszára, apró irányváltásokkal szlalomoztunk a sűrűsödő vízi forgalomban, megint pattogtunk kicsit egy szállodahajó sodorvizén, bóják, hídpillérek suhantak el időnként aggasztó közelségben, de mire kezdtem volna kényelmetlenül érezni magam mindettől, már ki is kötöttünk. A matrózok megdicsérték Kunkorit, mert könnyebb volt, mint amire számítottak. Büszkén elmosolyodtam, és arra gondoltam, mennyire utálhatják ők az elektromos bicikliket.
Később, amikor már valahol a Boráros tér környékén csapattam a parton, benézett a látóterembe egy hegyes hajóorr. Tudtam, hogy akármilyen vízi jármű nem éri utol Kunkorit, így félreálltam, és széles mosollyal figyeltem az emelt fővel elhúzó Bíbicet. Munka után ment a pihenőhelyére, én meg visszagondoltam arra a pillanatra, amikor a Vigadó téren minden utastól elköszönő kapitány megkérdezte, megyek-e velük legközelebb Esztergomba? Néztem a vízesést húzó gyönyörű hajót, mint akit megbűvöltek. Elmennék én ezzel a világ végére is.