A parkolóban kizárólag autók álltak. Még akadt egy szabad hely, ott kirúgtam a sztendert, aztán leszálltam a motorról. Ide mégis jobban illett a gép, mint a biciklitároló mellé. Arról nem is beszélve, hogy utálok padkára mászni, mert rövid a lábam. A templom nyomasztóan magasodott fölém ezernyi kődíszével. Masszív, kérlelhetetlen tömegétől a szokásosnál is kifejezettebben éreztem, mennyire apró porszem vagyok az univerzumhoz képest.
Végül mégis elmentem gyónni, pedig nem éreztem magam bűnösnek. Beálltam a gyóntatószék előtti sorba. Az előttem toporgó nyolcvan éves néni rosszalló pillantást vetett a kezemben tartott bukósisakra, a mögém érkező terebélyes asszony meg pisszegni kezdett, amikor a protektoros bőrdzsekim megnyikordult. Alig vártam, hogy sorra kerüljek, és amikor a szelíd kinézetű néni bement előttem, azt gondoltam, néhány perc, és én következem. Fél óra múlva pedig azt gondoltam, a mami tuti sorozatgyilkos, különben hogy lehetne ennyi bűne?
Amikor végre előjött, tartottam a három lépés távolságot, és nagy kerülővel közelítettem meg az ajtót. Odabent szembe találtam magam egy faráccsal, mögötte a sötétben valósággal világított a pap bácsi hófehér haja. A sisakomat a reumás hívőknek fenntartott párnázott székre tettem, és a térdeplő deszkára ereszkedtem, majd összefontam az ujjaimat. A mélyen vallásos testhelyzetben a vállprotektorok igencsak nyomták a nyakamat. Nagy nehezen keresztet vetettem.
– Gyónom a mindenható Istennek és neked, lelki atyám, hogy vettem egy motort, és ezzel felidegesítettem a családomat. Más bűnömre nem emlékszem. Na jó, előfordult csúnya beszéd is az utóbbi időben.
A pap bácsi szeme felcsillant.
– A motorozás bűn? – kérdezte költőien. – Nem emlékszem, hogy benne lenne a Tízparancsolatban.
– Ott én sem találtam – helyeseltem.
Arra gondoltam, ha létezne Tízparancsolat igaz magyar feleségek számára, az úgy kezdődne: Ne repülj! Ne motorozz!, stb…
A tisztelendő atya elmosolyodott.
– Fiatal koromban rengeteget motoroztam. T5-ös Pannóniával bejártam az egész országot! Sokszor túráztunk a szemináriumi társaimmal. Akkoriban még gyakran előfordult, hogy valamelyik motort szerelni kellett az út szélén, de a korábbi tapasztalatok alapján pakolt szerszámkészlettel és Isten segítségével mindig mindent megoldottunk.
Próbáltam megtartani az áhítatos arckifejezésemet, de feladtam, és jó nagyot vigyorogtam.
– Feloldozásul nagy feladatot kapsz. Teljesítened kell egy motoros zarándoklatot a Tihanyi Apátsághoz. Ott aztán menj be a fagyizóba, és egyél egy jó levendulafagyit! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
– Ámen! Dicsértessék!
Konzervatív, jól öltözött arcok hideg pillantásai kísértek, ahogy nyikorogva iszkoltam kifelé a templomból, elfojtott nevetéstől rázkódó vállal. A motorhoz érve aztán kitört belőlem a röhögés.
