1.
A gumi kerekei elkezdenek forogni pontosan akkor, mikor a zene első akkordja megszólal. A motor erőteljes zúgását immár elnyomja a rock bömbölése, mely szívem dallamától vonja el figyelmem. Ujjaim erősen fonódnak a kormány bőr felületére, így észreveszem az apró sebeket a pirosan díszített bőrömön. Erre az erős szorításra ereim is megmutatkoztak, ezért kellően elértem azt a pillanatot, mikor a feszültségi állapotom visszaugrott a pár órával ezelőttire.
Először a kuplungot benyomva veszek egy mély levegőt, majd fokozatosan lépek rá a gáz ismerős pedáljára. Indulhat a menet! Körülöttem minden olyan sivár, a magányosan álló fáktól elhaladva, a hervadt virágokig. Az ősz rányomta a bélyegét erre az elhagyatott vidékre is.
Tizenhat éves korom óta jövök ide rendszeren, tehát tapasztalataim alapján meg bírom állapítani, hogy ilyen kihaltság a természetben régen volt errefelé. Kocsik nagyon ritkán gurulnak ezen az úton, de akkor is csak lassan vezető idős emberek csotrogányai tűnhetnek fel. Eleinte minden olyan tisztán kirajzolódik körülöttem; ha közelebb férkőznek a fák, akkor a sárga leveleket is megtekinthetem elég részletesen. Aztán a zene eléri a csúcspontot, én pedig őrült nagy sebességgel taposok a gázba. A mutató közelít a százhetven felé, mire a belső harcok miatt szinte szétfeszülök belülről. A fák elmosódnak ezért csak a kékség vesz körül, a
horizontnál pedig a zöld színek. Vigyorogva nevetek bele a tájba, abba a harmonikus csendbe,
melyet csak az én szélviharom tört meg.
190.
Óriásit üvöltök az autóban felhangzó zenébe melyet csak a hangom tud elnyomni. A hangerő a tetőfokán, az adrenalinszintem ugyanilyen állapotban dülöngélhet eufórikusan. Minden olyan csodálatos, ahogy az elmosódott kép mozog, az egyetlen biztos pont pedig a szürkére festett út.
Aztán egy utolsó lökés és elérem a csúcspontot.
200.
Minden elhalkul, a hang megszűnik, a fülem bezár. Egyszerűen a csend irányítja a testem, a nyugalmas út, pedig mint egy szerető szülő, úgy terel a jó áramlathoz. Hirtelen a fejem kiörül, minden problémám varázsütésre elszáll. Nincsenek otthoni gondok, megfelelési kényszer az állítólagos barátaim miatt, és nyomás a suli miatt. Csak én vagyok Dominic Ryan, egy átlagos egyetemista férfi. Érzem a kezeim melyek érintik a kormányt, a lábam, ami tapossa a gázt, és a szívem, ahogy őrült tempóban dübög. Csak egy pillanatra lecsukódik a szemem, hogy
kiélvezzem ezt a momentumot. Boldog vagyok úgy igazán. Majd mikor már újra látom az elém terülő látványt, a tekintetem az óramutatóra vándorol.
250.
Ezek után lelassítva gurulok egyenletesen az út további szakaszán visszatérve a pokolba. Vár minden elölről, a hétköznapi életem visszakívánja a rendezettséget, és azt, hogy holnaptól újra a szánalmas kis dolgaimmal vegyem körbe magam. Egy utolsót sóhajtok a kanyar előtt, majd miután megsimítottam kocsim motorháztetőjét, meglátom a családi ház nagyobb alakját.
2.
-Dominic elegem van már belőled! Miért nem tudsz egy kicsit több energiát belefordítani abba amit csinálsz? Egy haszontalan hülye gyerek vagy, az istenit! -nyelek egyet, hogy a reggeli zabkása lemenjen a torkomon, hisz ha nem eszem ezt meg később bánni fogom. A következő edzéseken jól kell teljesítenem, mert az előző versenyről elég ronda eredménnyel távoztam, és az edzőm szerint ez vállalhatatlan. Tehát mindezt ki kell javítani kétszer annyi vízben töltött idővel. -Nézz már rám, bassza meg! Neked beszélek! -óriási lendülettel érzem a nyakamat
keresztező galléron érkező ujjakat. A következő pillanatban a szék felborul, én pedig pipiskedve állok levegőért kapkodva ezelőtt a szörnyeteg előtt. Simán leverném, magasságom és izmaim mindezt megengedhetnék. De azzal nem érnék el semmit, úgy se változna meg szempillantás alatt minden. Tehát csak alázkodva tekintek vörösen izzó íriszébe, mely mindig eldeformálódik, mikor egy helyiségben van velem. Jóképű férfi lenne, de a sok düh, agresszió elcsúfítja az egész megjelenését. -Sajnálom apa! -és ekkor érzem meg erős kezeit, az arcomon csattanni. Megszoktam már az érzést, ilyenkor a hang emlékeztet, hogy újból megtörtént. Szemeim könnybe lábadnak, tüdőm pedig kitágul mikor a földre érkezem. Újból a padlón vagyok, ő pedig diadalittasan terpeszkedik fölöttem, ijesztő vigyorral borostás arcán. A legnagyobb problémám hogy külsőre hasonlítok erre az állatra, hisz barna hajunk, izmos testalkatunk, és macsós arcvonásainkkal letagadni se bírjuk egymást (az ő legnagyobb bánatára).
Mióta anya elment ez a helyzet. Ő utál engem, ezért én se tudok más lenni vele szemben, hisz bármennyire is próbálok együttérzést nyilvánítani felé, mert tulajdonképpen az apám, nem lehet mindent megváltani ebben a világban. Tehát csak el kell fogadnom, hogy egyedül vagyok és nem lesz senki, aki mellettem állna a rossz időkben. Egy idő után meg lehet szokni ahogy a sok fájdalom befurakodik a napjaimba.
-Most pedig indulj a suliba, mert semmi kedvem nincs az igazolásaidat töltögetni a sok késésért! -soha nem kések, ezt érdemes letisztázni, ha már ő egyfolytában csak a hibát keresi.
-Rendben uram! -a szemeim elhomályosodtak a szó kiejtésén, ezért gyorsabbra vettem lépteim. Mikor a helyiség feszült, szúrós légkörét nem érzem a testem minden porcikájában, lecsúszva a földre lélegzek óriásikat. A tüdőm nem képes a levegő bevételére, a torkomon megakad az óriási csomótól, én pedig úgy érzem fuldoklom. A szívem egyre gyorsabban dobog és érzem a lelkem csalódottságát. A belső szomorúság mintha tapintható lenne, mint egy személy úgy jelenik meg.
Ráütök kétségbeesetten a mellkasomra, majd megkönnyebbülten döntöm hátra izzadt fejem. Végre vége. A sóhajom, mint a kocsim motorja tölti be a testem, hogy aztán elinduljak egy jó útra. Csak most nincs számomra kedves helyen kikötés, sem kellemes út, csak az élet kemény ösvénye.
…
A reggeli balhé után életkedv nélkül vágtam neki a napnak, ezért miután bevágtam a szekrényem ajtaját a suliban, próbáltam sietve elkerülni minden ismerősöm.
-Dominic! -Steve nevetve karolja át vállamat miközben a folyosón sétálva futunk össze. Tehát nem sikerült a tervem. -Remélem, tudod, hogy nem kerülhetsz! Eljössz ma abba a buliba, nincs vita. -szemeimbe nézve átvált egy komoly hangsúlyra, én pedig csak kínosan, csalódottan rázom a fejem.
-Edzésem lesz. Sajnálom, tényleg! -próbálom játékosan megütni a vállát, de ő csak hátat fordítva indul a másik irányba sietve, miután utoljára odaszúr valamit.
-Elegem van ebből Ryan! Nincs kedvem a hülye problémáiddal foglalkozni! A többi buliból is automatikusan ki vagy tiltva, csak úgy megjegyzem. -én összetörten tekintek utána, mást nem tudok tenni. Újra elkezd fojtogatni ez az érzés. Amikor úgy érzem egyedül vagyok, bőröm libabőrös lesz és a szemem szúr. Izmaim megfeszülnek, mégis gyengének érzem magam. Egy semmirekellőnek, egy szerencsétlen balféknek, de nem utolsó sorban magányosnak. Olyan fura, hogy ez be tud találni nekem, mikor csak egy kis apróságnak tűnik. De talán a felszín
mögött több is van, sokkal több jelentéssel. A barátaim megszűnnek létezni mikor rólam van szó, az életemről, és ha van egy fontosabb dolgom mint betépni velük, ott hagynak a szarba.
Talán rossz barátokat találtam, akik csak a látszatért beszélnek velem, mégis annyira jó érzés volt őket így nevezni. Mert nekem nincs sok mindenem, mégis a látszat segít nem elveszni. Ha mások úgy gondolják, jó sorsom van, egy kicsit én is elhiszem. Ez pedig átsegít egy meggyötört nap után.
Órák után egy kicsit feldobódtam a tanulás öröme miatt, akármennyire is fura. Jó volt új dolgokat megtanulni, miközben elvették a figyelmem a folyamatos démonjaimtól. Mosolyogva léptem ki az ajtón, amikor beleütköztem a szőke szépségbe.
-Szia, Hayley! -csücsörítve hajoltam volna közelebb egy csókra várva, amikor manikűrözött ujjai mellkasomnál fogva toltak hátrébb.
-Gyors leszek Dominic! Steve mondta, hogy összevesztetek és igazat adok neki! Sose jössz velünk sehova, de amikor esténként felhívsz minket dumálni, mindig unalmas dolgokról fecsegsz! Ez nem normális. -az amit ő unalmasnak nevezett, az az én életem -Tehát szakítok veled! -puszit nyomott az arcomra, majd mikor utána
kiabálva próbáltam egy kicsit elsimítani ezt, unottan fordult vissza. Kifújtam a bent tartott levegőt és tényleg azt gondoltam, ez nem történt meg.
-Ja, amúgy megcsaltalak! Többször a barátaiddal.- már majdnem a kezeit simítottam, amikor kijelentésére megtorpantam és hitetlenkedve hátráltam. Ez sok ma nekem, nagyon sok. A fejem zakatol és mindjárt elájulok.
A lábaim kezdenek elgyengülni, viszont van még bennem annyi erő, hogy a mosdóba lépve aléljak el úgy, hogy senki nem lát. Nagy levegőt veszek, majd úgy döntök, ennek vége kell legyen. Ma jöttem rá, mennyire is gyenge, sebezhető lettem az eddigi dolgok történései miatt.
De nem így kellett volna lennie. Ahelyett, hogy a csalódások után pánikrohamok között éltem mindennapjaim, erősebb lélekként kellett volna távoznom egy ilyen után. De mostantól más lesz minden. Nem hagyom meg másoknak a játszadozási lehetőséget, és a rengeteg bántást. Dominic Ryan vagyok és edzés után belépek abba az épületbe, ahol az osztálytársaim K.O.-ra isszák magukat, továbbá megmutatom, hogy nem játszadozhatnak velem. Mert az életemen csak én tudok változtatni, senki más.
A nagy elhatározás után beugrottam az edzős cuccomért, hogy utána az uszoda felé vegyem az irányt. Gyorsan átöltöztem a szokásos úszós cuccba, majd a medencébe ugorva kezdtem neki ennek a két órának.
-Gyerünk már! Még egy hossz. -az edzőm hangja visszhangzik az uszodában, olyan erőteljesen kiabál már percek óta. Az tartja bennem a lelket, hogy hamarosan vége.
-Istenem, ezt nem hiszem el. A lábadra figyelj, a bukófordulónál pedig gyorsabb legyen a mozdulat! -a vízben
hallom a szívem dobogását, a levegővételem mellett. Begyorsítok hátha végre vége lesz ennek a szenvedésnek. A lábaim kezdenek rettenetesen fájni, a kezeimmel egyetemben. Majd egy utolsó csapás és vége. Nagy sóhaj után a vízből kiemelkedve nyúlok a törölközőmért.
-Hé, fiam! Tudom, hogy most nagyon összejött minden neked is. De hidd el, én csak azt szeretném, ha jobb lennél! -szeretetteljesen néz rám barna szemeivel, én pedig átölelve tudatom vele köszönetem.
-Holnap meghívlak egy hamburgerre és elmondhatod milyenek a napjaid!
Kíváncsi vagyok milyen a tini életed, ha már én vagyok a gonosz edző. -nevetve nyújtottam le izmaimat, miközben a plafont nézem. Ma először vagyok nyugodt és boldog, mosolygós férfi, kinek jelen pillanatban nincsen semmi démonja, akit le kell küzdeni.
3.
A Ferrari F8 Tributo most gurul ki éppen a garázsból velem együtt. Ez a kocsi egy ász. A 720 lóerő, a 340 km/h végsebesség, és menetstabil tulajdonságai mind hozzám passzolnak, az én életstílusomhoz. 2,9 másodperc alatt gyorsul fel 0-100-ra, tehát amikor úgy érzem hirtelen kell a lecsillapítás, pillanatok alatt elérem ezzel a csodával.
Az ismerős út kacskaringózik előttem, mikor végre ráfordulok erre a kihalt helyre. Mindig ide jövök, tehát a mai nap után is tartom magam ehhez a szokáshoz. Kezem ráfonódik a kormányra, mikor ismerős arcok villannak be elmémbe; „Apám, kinek gyűlölete egyszer magával ránt a mélybe ahonnan nehezen tudok csak kikapaszkodni. Talán az fogja bennem tartani a lelket, hogy voltak idők mikor a szeretetünk egymás iránt igazi összetartást hozott létre. Aztán kezdett minden a múlt napfényes képévé válni, rávilágítva a jelen zord hamis ékkövére.” Talpam helyet talált a gázpedál jól ismert érintésére, hogy aztán kényelmesen dőljek hátra az ülés kipárnázott
bőr burkolatára. „A barátaim ismerős nevetős képe most fájdalomként hasított a levegőbe, mert csak most jöttem rá mennyire is hülye voltam. Hamis haverokkal próbáltam elhitetni magammal, hogy nem omlott össze minden az életemben. Pedig csak könnyebb lett volna szembenézni az igazsággal és rájönni a dolgok valódi forrására. Volt idő, mikor még nem számított semmi, amikor valóban ott voltak nekem szükség esetén. Aztán ahogy változtunk minden sokkal rosszabb formáját kezdte felötleni, én pedig csak néztem az átalakulást tétlenkedve, ahelyett, hogy csináltam volna valamit.” Egyre nagyobb sebességgel száguldok a változó lomkoronák között, majd újra csak az elmosódott kép jelenik meg a szemem előtt. „A barátnőm arca nem vált ki belőlem sok érzést, inkább az elhalasztott pillanatok jutnak eszembe először. Ha talán megpróbáltam volna másokat megismerni a felszín mögött, most nem undorodva tárulna elém a volt csajom alakja. Hibát követtem el választás terén, ugyanis őt mindig is csak a szórakozás éltette. Ezért is voltunk annyira különbözőek, mely tulajdonságot most nem fordíthattunk előnyünkre. Nem érzem azt, hogy bánom ezt a kudarcot, hisz megkönnyebbülés fog el, semmi más, a barátaim elvesztésével kapcsolatban.” Érzem a sebességet a testem minden egyes szegletén, mintha a belsőm nyitott lenne és egyesével tapintanám végig az összes részemet. „Az edzőm mindig segített nekem ha a családi
gondjaimról akartam beszélni valakivel. Mindig számíthattam rá, amit nem tudnék elégszer megköszönni életem végéig. Keményen bánt velem az edzés terén, de mindet a javamra akarta fordítani, amiért soha nem is hibáztattam. Olyan férfi, akiről példát veszek minden téren és akinél számtalan vacsorát eltöltöttem, hogy időt töltsön velem.” Kezd minden megváltozni körülöttem; az elmosódott kép felerősödik, lábam erősen tapossa a gázt, ujjaim keményen fonódnak a kormányra, szívem hevesen dobog. A levegővételem hevesebben hallatszódik a kocsi terében, majd megjelenik előttem egy angyali arc. „Anya volt a világ legönzetlenebblegkedvesebb embere, akit valaha ismertem. Kiskoromból léteznek emlékeim, de sajnos az évek során minden kezdett halványodni. De kezének érintése, az illata, a mosolya mégis olyan érzések, melyeket a szívem nem tud elfelejteni. Ő szeretett engem teljes szívéből, sőt bármit megtett volna a boldogságomért. Annyira sajnálom, hogy nem tud itt lenni velem és a jó útra terelni elveszett lépéseimkor. Négy éve halt meg súlyos betegségben. Nem tudom kiverni a fejemből azt az időszakot, hisz szörnyű volt. Nehezen dolgoztam fel a folyamatos hiányt, ami
kezdett belülről felemészteni. Csak őt akartam mindenáron, visszakapni a szeretett édesanyámat és soha el nem engedni.” Minden elhalkult körülöttem. Az agyam kikapcsolt, és végre valahára elengedtem a sok bennem kavarodó érzelmet, a tátongó ürességet. Úgy érzem megtisztultam. Mosolyogva, megkönnyebbülten lépek át a fékre, hogy aztán megálljak az út szélén. Ez, úgy érzem meghatározó volt most a jövőmmel kapcsolatban. Kezdtem magamban lezárni a negatív dolgokat azzal, hogy megoldásokat találtam rájuk. Feldolgoztam az emberek kiléptét, tisztáztam a terveimet, céljaimat. Mindezt akkor, mikor minden kezdett elhomályosodni a sebesség bekövetkeztekor. Végre felismertem az én támaszomat, a lelki erősítőmet, hogy a továbbiakban ezt mind a hasznomra tudjam váltani. Tehát amikor a kezembe tartom a diplomám, vagy megtalálom életem szerelmét, felnevelem a gyerekeimet, lógok a barátaimmal, eszembe kell hogy jusson: Nyomd a gázt!
4.
Dominc Ryan élete nem volt hétköznapi. Rengeteg csalódáson ment keresztül, tehát útját folyamatos fájdalom keretezte. A végén rájött a dolgok forrására. Az életed csak akkor lehet olyan, amilyenre te akarod, ha teszel is érte. Megértette a körülötte lévő emberek maradásának valódi okát és rendszerezte érzéseit. Egy dolog segítette ebben; ami a kocsik iránti szeretete volt. Egy rossz nap után a sebességgel együtt ő is teljesen kilőtte magát, mert örömét lelte ebben a veszélyes sportban. Az élete részévé vált a gázpedál, meg maga az autó külseje-belseje is.
Úgy érezte nincs más csak ő és az út. Hosszú útja van még a célja felé, hogy teljesen megtalálja önmagát, de minden mérföldkő számít. Ez pedig az volt.