Jól indult az április. A cég befizetett egy háromnapos szlovéniai továbbképzésre, és még a fuvart is elintézték. Hajnali öt előtt pár perccel kivonszoltam a lila bőröndömet a ház elé, és derűsen vártam a nemzetközi taxit. A párás levegő az éjjel megtelt orgonaillattal, a városon túl, a távoli dombokon most kezdett levelet bontani az erdő; az egybefüggő élénkzöld lombtakarót helyenként még virágzó fák fehér gömbje tarkította. Lehunytam a szemem, és azt gondoltam, ez egyszerűen túl szép látvány az embernek. A tavaszt mindig is a természet legnagyobb ajándékának tartottam, és folyton kísértett az érzés, hogy ez valami tévedés, én biztosan nem érdemlem meg.
Elképzeltem, hogy mindjárt befordul az utca végén egy S osztályú Mercedes, de aztán kiröhögtem magam, elvégre azt sem érdemlem meg, legfeljebb egy középkategóriás Skodára számíthattam. Aztán amikor tényleg bekanyarodott a várva-várt járgány, egy kivénhedt, bordó Renault Safrane parkolt le a kertkapu előtt. A motorháztető közepén szabálytalan, mattá maródott folt éktelenkedett, mintha valamikor alaposan lehányták volna. Nem akartam udvariatlan lenni, de ettől a jobb napokat látott, harmincéves batártól leesett az állam – komolyan ezt érdemlem? A kocsihoz képest nevetségesen elegáns, középkorú, kalapos sofőr kiszállt, és biccentett felém.
Üdvözöltük egymást, aztán drámaian mély baritonján közölte, hogy ő fog elvinni Bledbe (Ezzel a fossal?), majd kinyitotta a csomagtartót, hogy berakja a bőröndömet a luxustragacsba. Amint ezzel megvolt, fürgén visszament a volánhoz, és amikor behuppant a helyére, az anyósülés felőli kilincs lesüllyedt a kezem elől, majd lassan szűnő fel-le táncot járt. A lengéscsillapítók ramaty állapotára kezdtem gyanakodni, és arra gondoltam, hogy a kocsi most figyelmeztetni próbál: Ki ide beülsz, hagyj fel minden reménnyel! Vetettem egy pillantást a Safrane sötét vérszínén tükröződő sápadt orgonaágakra, aztán mély sóhajjal kinyitottam a karcos ajtót.
Azt hiszem, beszélgettünk a munkámról, a főnököm bővítési terveiről, de ebből kevés maradt meg az emlékezetemben. A kasztni nyögései, a váltó reccsenései rossz ómenként hatottak rám. Eszembe jutott egy ismerősöm sztorija a francia autók megbízhatóságáról: két Renault-juk volt otthon, és egy szép napon egyik sem indult be, úgyhogy megharagudtak a márkára, és vettek egy Peugeot-t. (Enyhén szólva megmosolyogtam ezt a hatalmas előrelépést.) A városhatárig tulajdonképpen szórakoztató volt a Safrane. Retró fabetétek, régi műanyagok szaga, hosszú szőrű plüss ülések, minden úthibán hinta-palinta, de amint kiértünk az országútra, kezdtem bizonytalannak érezni a francia hintó úttartását. Aztán jött az autópálya, ahol szabályosan rám tört a halálfélelem.
Gyuri, a sofőröm, nem izgatta magát olyan apróságokon, hogy a Safrane életveszélyesen kóvályog az úton. Ő nem remegett, amikor a huplik a levegőbe lökték egyik-másik kereket, és amíg le nem jött, felkötött lábú kutya módjára vágtattunk a végzetünk felé. Tojt rá, hogy néha minden előjel nélkül átcsúszunk a felezővonalon, és vészfékezésre meg dühödt dudálásra késztetjük a többi közlekedőt. Számára ezek mind megszokott dolgok voltak, én meg azért imádkoztam, hogy túléljük ezt a napot.
Valahogy átértünk a határon, és addigra ünnepélyesen megfogadtam, hogy megtérek, járni fogok misére, és soha többé nem káromkodom. Megálltunk egy benzinkúton, ittunk kávét, és közben Gyuri tetőtől talpig végigmért.
– Maga mindig ennyi lilát hord?
Tudtam, hogy emiatt sokan hülyének néznek, de már eleget éltem ahhoz, hogy magasról tegyek mások véleményére.
– Igen, a kedvenc színem. Mindenem lila.
Gyuri úgy nézett rám, mintha ez égbekiáltó bűn lenne.
– Hát, tudja, ebben hasonlít a volt feleségemre. Elvirának a bordó volt a mániája. A kocsit is miatta rendeltem ebben a színben, erre tíz év után elhagyott, és a négyszobás házat is elperelte. Csak ezt a csicsás Renault-t hagyta meg nekem.
– Sajnálom – mondtam a lehető legtöbb együttérzéssel.
Gyuri legyintett.
– Azt hiszem, nemsokára vége, és akkor már ez sem fog emlékeztetni rá.
Megértően bólogattam, és közben arra gondoltam, ebben az egyben tényleg egyetértünk: a Safrane egyértelműen a végét járja.
Dél körül elértük a Bled körüli hegyeket, és a kanyargós főúton egyre nagyobbakat reccsent a váltó, aztán a településtáblánál csutkára meg kellett állnunk egy körülnézés nélkül elénk forduló Smartos öregasszony miatt, és az újabb elindulásnál végleg egyesbe ragadtunk. Gyuri megrángatta még néhányszor a lekopott faborítású váltókart, de hiába, ragaszkodott a pozíciójához. Azt hittem, ennyire nem lehet ostoba, de ezután egészen a célig elhajtott. Egyesben. Ötvennel. A járókelők forgatták a fejüket, mert nem illett a hang a forrásához. Ha nem benne ülök, én sem hiszem el, hogy ez a visítás nem egy ezres sportmotorból jön.
Éppen bekanyarodtunk a Hotel Kompas elé, amikor a Safrane motorháza alól feltört a gőz, és a kocsi lefulladt, mielőtt Gyuri elérte volna a slusszkulcsot. Ennek ellenére vidáman rántotta be a kéziféket, és széles mosollyal cipelte a lila bőröndömet egészen a recepcióig. Búcsúzáskor olyan önelégült képpel emelte meg a kalapját, hogy az már chaplini komédiába illett. Kipakolás közben időnként az ablakhoz mentem, és figyeltem, mit csinál a kocsival, amit az imént kivégzett. Néhány taxis láthatóan anyázott vele, mert rossz helyen robbant le, de aztán összefogtak, és segítettek neki eltolni a Safrane-t az útból. Nem sokkal később jött egy sárga tréler, és elvitte a gőzölgő tragacsot.
Felhívtam a főnök titkárnőjét, hogy szervezzen nekem másik fuvart hazafelé, és magyarázatképpen elmeséltem az iménti kalandomat. A kérdésemre, hogy miért ezt a tökkelütött Gyurit bérelték fel, azt a választ kaptam, hogy ő vállalta a feladatot a legolcsóbban. Sóhajtottam egy nagyot, a további megjegyzéseimet megtartottam magamnak, és letettem a telefont. Bled természeti csodái hamar kiűzték belőlem a rossz emlékeket, és a tanfolyam összességében a legjobb lett, amin valaha is részt vettem.
Egy évvel később Géza munkatársamat is elküldték ugyanerre a továbbképzésre. A srác az akció minden mozzanatát felpakolta a közösségi oldalára, úgyhogy nem volt nehéz követni az eseményeket. Persze a nemzetközi taxival és sofőrjével kezdte a fotódokumentációt, és alig hittem a szememnek: Gyuri illegette magát a hülye kalapjában egy huszonéves, lila Ford Mondeo mellett. Életemben először nem tetszett ez a szín, és hirtelen ledobott a víz az események mintázatától.
Azt már tudtam, hogy a férfi bolond, de eddig nem értettem az őrületének a rendszerét. Ha igaz, amit gondolok, Gézának pokoli útja lesz… Gyuri megkattant a válása után, inkompetens sorozatgyilkos lett belőle, aki túl gyáva ahhoz, hogy embereket öljön, de az autók nem tudnak védekezni. Csak a jó ég tudja, hányat juttatott eddig roncstelepre, elvégre Gézának most úgy meséli majd a múltját, hogy a felesége lilát hordott és lila kocsit hagyott meg számára. Megnéztem a keresőben, mik a típushibái annak a Mondeo-generációnak, aztán ráírtam Gézára: Ne csodálkozz, ha meg kell állnotok főtengely-törés miatt!
Géza visszaírta, hogy hülye vagyok. Három órával később azonban megosztotta a leállósávban feketén füstölő Mondeót, és azt írta: Anett, te boszorkány, honnan tudtad?
