A térdemet átkarolva ültem a sötét szobában, és az őszi éjszaka ürességébe bámultam. Sok volt ennyi flashback egy napra: újra és újra bevillant annak a rohadéknak a képe, meg a korszak lezárásához szükséges erkölcsi meghasonlás emléke. Felálltam, és a tükörhöz botorkáltam. A gázkonvektor gyújtólángja kékes árnyakat vetett az arcomra. Felemeltem a kezemet a kapcsoló felé, de mégsem gyújtottam villanyt. Nem mertem a szemembe nézni. A Lord dalára gondoltam: Kifutok a világból.
Átöltöztem, kióvakodtam az előszobába, és felvettem a kisasztalról a slusszkulcsot. Nem akartam zajt csapni a cipzárral, így csak magamra terítettem a dzsekimet. Nemrég egy záporban kiderült, hogy tényleg vízálló – nem hiába mondják, bajban ismerszik meg a kabát. Halkan kinyitottam a bejárati ajtót, és a szemerkélő esőben lesurrantam a garázsba.
Tudtam, hogy csak kérnem kéne, és odaadnák az autót, de túl nagy kihívás lett volna megmagyarázni az álmos ősöknek, miért is akarok kocsikázni az éjszaka közepén. Végignéztem a Toyota lekerekített sziluettjén. Sötétzöld színével mindig is felfújt borsószemre emlékeztetett. Eszembe jutott a kényes királykisasszony meséje, akinek egy szem borsó nyomta a hátsó felét. Elmosolyodtam, és azt gondoltam, engem nem zavar, ha most egy Yaris-méretű borsó lesz a fenekem alatt.
A lehető legkisebb zajjal, csak a kuplungot emelve kitolattam a garázsból. Gyorsan kiszálltam, becsuktam a bazinagy ajtót, aztán visszaültem a kocsiba. Halkan indultam felfelé az emelkedőn, éppen annyi gázzal, hogy le ne fulladjon. A lámpát csak az utca végén kapcsoltam be, nehogy véletlenül bevilágítsak valamelyik pletykás szomszéd ablakán.
Kihajtottam a városból a 76-os úton. Lassan elfogytak a házak, az utcalámpák meg a szembejövők. Megpöccintettem a bajuszkapcsolót, és a reflektor hosszú, borostyánszínű fényszőnyeget terített elém. Odaléptem a gázra, és a kocsi nemsokára kilencvennel falta az utat. A második kanyarban traffipax bámult rám. Borsószemdetektor. Belevigyorogtam a radar-küklopsz szemébe: a szerény teljesítmény előnye, hogy könnyű betartani a szabályokat.
Az a beképzelt marha sohasem engedett volna vezetni. Emlékszem, mennyire csodálkozott, hogy van jogsim. Úgy nézett rám, mintha egy olyan bolygón élne, ahol nőnemű lények nem rendelkeznek járművezetői engedéllyel. Bekapcsoltam a rádiót, hogy eltereljem róla a gondolataimat. Vigyél messze május, vezess a nap felé! A dalszöveg többi részére már nem figyeltem, mert eszembe jutott az a május, ami engem messzire vitt, csak éppen a sötétségbe. Aki élt már át hasonlót, tudja, milyen érzés, amikor a belülről ígéretesnek, kívülről tökéletesnek látszó kapcsolat egyszer csak totális és visszafordíthatatlan diszharmóniába csap át.
Zsebkendőt kerestem, és a kezem összehajtott papírba akadt. Elővettem és széthajtottam a combomon. Nagykapornak utcalámpáinak fényében megnéztem, mi az. Egy pillantás elég volt, hogy az anyósülésre dobjam. El sem tudtam képzelni, hogy maradhatott ez a vacak a kabátzsebben. Meddig kerülnek még elő váratlanul a szarjai? Amíg a zsebkendővel bíbelődtem, a falu végén megcsúszott a kocsi egy kupac szétszóródott kavicson. Ellenkormányoztam, és újra egyenesbe jött, hála a jó égnek meg a Michelin gumiknak. Elcsodálkoztam, mennyire ki tudja hozni az embert a sodrából egy papír, amelynek az egyik felén nincs is semmi.
Lepadlóztam a kis ezrest, mintha így magam mögött hagyhatnám az emlékeket vagy a hatásukat. Talán épp az értelmetlensége tette olyan élvezetessé ezt a különben elég komótos száguldást. Beértem a következő faluba, és itt vissza kellett fognom a hatvannyolc lovat, akik türelmetlenül várták az átkozott, pardon áthúzott helységnévtáblát. Az újabb dombos-padlós szakasz után hamarosan behajtottam Keszthelyre. Itt már nem esett, az utcákon csillogó köd hömpölygött. Leparkoltam kikötő közelében. Felkaptam a papírlapot az anyósülésről, aztán kisétáltam a homályba vesző mólóra.
Régóta úgy tekintettem a vízre, mint a bölcsesség kifogyhatatlan forrására. Bármikor, ha eltévedtem az élet útvesztőjében, előbb-utóbb visszatértem ehhez az őselemhez. Most köd takarta a Balaton hullámait, ahogy a jövőt is. A víz felett sikló fehérségbe bármit beleálmodhattam, mindent, ami csak lehetséges. Ezt a közhelyet sokan csak pozitívan értelmezik, de én már tudtam, hogy a képzelet nagyon is kétélű fegyver.
Széthajtottam a papírt, és átfutottam a holdfénynél a sorokat. Még ő akarta megmondani, miért vagyok rossz; ő, akit csak az érdekelt, milyen szakmám lesz, nem az, hogy milyen ember vagyok, és amikor a szemembe nézett, azt figyelte, van-e rajta kontaktlencse, nem azt, hogy rokonlélek tükröződik-e benne. Olyan embereket istenített, akik borzalmas dolgokat tettek, és ő is hasonló álmokat dédelgetett.
Összegyűrtem a lapot, és behajítottam a vízbe. A csobbanásra elősiklott két hattyú a móló alól. Azt hitték, ennivalót kaptak. Recés csőrükkel széttépték az ázott papírgalacsint. Ez valahogy emlékeztetett a végkifejletre. Aki próbált már megsimogatni hattyút, az tudja, hogy amikor azt hisszük, mindjárt sikerül, a megtestesült szelídségnek látszó madár egészen kikel magából. Sziszegve, csapkodó szárnyakkal ránk ront, és úgy belénk csíp, hogy nem merészkedünk többé a közelébe.
A mi esetünkben hosszabbra nyúlt a végjáték, mert nem értette a „nem” szót. A nagy ragaszkodásban lehullott a maszkja, és mögötte nem volt más, csak elvakult birtoklásvágy. Nem lehetett elkergetni, és rájöttem, hogy csak akkor megy el, ha ő maga dönt úgy, hogy nem kellek neki. Ezért én is levettem a maszkomat. A többi, ahogy mondják, már történelem.
A hazaúton leengedtem az ablakokat. A hűvös szél felfrissített, összeborzolta a hajamat, és a fülembe dobolta a nyakamon lafogó öv ritmusát. Kinyújtottam a kezemet az ablakon, és arra gondoltam, mekkorát nevetnék, ha a völgyekben meggyűlő ködben valaki megfogná. A dombtetőkön viszont már úgy éreztem, nincs szükségem társaságra; jobb, ha nem veszek fel stopposokat.
Végigsimítottam a szürke kormánykeréken. Szerettem ezt a kocsit, bár tudtam, hogy csak egy fejlődési fázis, mert magamnak majd erősebbet veszek. Mégis jobb volt ezzel bénázni: határkeresés címén megcsúsztatni, feldöntögetni a parkolóhelyet imitáló üres palackokat, próbálni egyenesen tolatni – Istenem, ez soha nem fog menni… Talán ez a vadbarom is olyan volt számomra, mint egy tanuló kocsi: mindent elbaltáztam vele, hogy az igazival már ne hibázzak.
Váratlan örömmel szeltem az utat, ami cselesen kanyargott előttem. Kedves ismerősként üdvözöltem a sorfalat álló fákat, a fent pislogó csillagokat és a végtelen eget. Arra gondoltam, szeretnék valaki olyat, aki mellett többé válok, nem pedig kevesebbé. Amíg rá nem találok, rohanok tovább a hibáimmal együtt, és nem fékezek senki kedvéért. Új erővel telve értem haza, és mielőtt felmentem volna a házba, néhány percig némán álltam a sötétben; elégedetten hallgattam a hűlő motor pattogását.
