A kétezres évek közepén még gyakran jártam a nagyszüleimmel a hegyi telekre. Egyik alkalommal, amikor végeztem a barackfa elszáradt ágának a lefűrészelésével, és el akartam pakolni a cuccokat, az egész csácsi hegy visszhangzott az üvöltésemtől. Az A-alakú létrát ugyanis frankón rácsuktam az egyik mellbimbómra. Nagyapám előjött a házikóból, és leordított, hogy ne ordítsak. Azt meg sem kérdezte, mi váltotta ki a hangjelenséget, talán nem is érdekelte, elvégre a lányok már csak ilyenek, váratlan hisztiket csapnak. Természetesen abbahagytam az ordítást, amint sikerült kiszabadulnom, majd belerúgtam abba a tetves létrába, és lecipeltem a pincébe.
A papa utánam szólt, hogy hozzam fel a kapálógépet, ha már lent vagyok. Francba, gondoltam, nehezebb, mint Jézus keresztfája! Valahogy felvonszoltam a Briggs & Stratton szörnyet a lejtős telek tetejére, aztán leültem mellé, hogy kifújjam magam. A papa is odacsoszogott a benzineskannával, én meg elvettem tőle, mielőtt kinyitotta volna. A múltkor, amikor a fűnyírót tankolta, a fele mellé ment, mert nem lát, meg remeg a keze. Semmi kedvem nem volt szénné égni, úgyhogy megtöltöttem én a narancssárga rotakapát, aztán imádkoztam, hogy be tudjam indítani, mert ehhez a géphez eddig még nem volt szerencsém.
Megmarkoltam a berántózsinór fogantyúját, aztán nekiveselkedtem. Próbáltam egyszer, kétszer, tízszer… Úgy a huszadiknál már kezdtem belátni, hogy ez nekem nem fog menni. Hallottam a hangján, hogy már csak egy kicsi hiányzik, és beindulna, de a rövid kezemmel nem tudtam eléggé kihúzni a zsinórt. Ha meg a papa fogta a gépet, és én odébb ugorva húztam a madzagot, kattanásig jött ugyan, de nem volt elég nagy sebességű a rántás. Hiába, ezt a világot nem rám méretezték.
A papa látta rajtam, hogy feladtam, úgyhogy odaállt ő a Briggs mellé, én meg alig győztem lebeszélni róla, hogy pár hónappal az újraélesztése után megpróbálja beindítani. Sok kollégám munkája volt abban, hogy ő még élhet, erre kinyírná magát egy kapálógéppel, mert az a becsípődése, hogy a hegyi telket meg kell művelni – ha ő nem képes rá, akkor jobb híján az ötven kilós, nőnemű unokájával csináltatja meg. Utólag már látom, micsoda érzelmi zsarolás áldozata lettem, de akkor eltakarta lelki szememet a helyzet izgalma. Ráállítottam a mamát, hogy figyeljen a papára, amíg átmegyek a szomszéd birtokra. Semmi kedvem nem volt Rezső bácsihoz, de nem láttam más kiutat.
Elhaladtam a telek tetején parkoló téglapiros Kispolszki előtt. A papa sötétzöld Yarisa úgy festett a szomszéd rozsdaszagú szekere mellett, mint egy űrhajó. Rezső bácsi mindig mindenen spórolt, így például képes volt százkilencvennyolc centivel bepréselni magát a Kispolszkiba, meg a gyenge kapálógépének erejét az asszonyéval pótolta. Ha nem a saját szememmel látom ezt gyerekkoromban, talán el sem hinném. Emlékszem, meghúzogattam a mama otthonkáját, és megkérdeztem, mit csinál Aranka néni a kapálógép előtt (rológurtniból eszkábált hámba fogva).
Szóval ehhez a fazonhoz igyekeztem, aki minden évben igáslónak használta a feleségét, ahelyett, hogy vett volna egy normális rotakapát, vagy kölcsönkérte volna a miénket, amit amúgy is csak évente egyszer használtunk. Éppen gödröt ásott egy facsemetének. Eléggé nagyothallott, úgyhogy jó hangosan ráköszöntem, mire felegyenesedett, és körülnézett, de csak a saját szeme magasságában, én meg ugye lejjebb voltam. Megint szóltam neki, akkor már megtalálta, honnan jön a hang. Elmondtam neki a problémát, aztán meglepően készségesen átjött segíteni.
Ez az óriási ember csípőre tett kézzel szemlélte a Briggs & Strattont, majd rám nézett, aztán vissza a rotakapára, és megint rám.
– Kicsi vagy te ehhez a géphez! – röhögött öblösen.
Kedvem támadt hátulról tökön rúgni, de a megvalósítást elhalasztottam arra az időre, amikor már pöfög a Briggs.
A nagy melák elsőre berántotta, majd vigyorogva átadta nekem behúzott kuplungkarostul a terepet. Hát ennek én úgy örültem, hogy teljesen megfeledkeztem a tökeiről, és nekiálltam megdolgozni a kijelölt termőföldet. Amint kiengedtem a kuplungot, a jó erős Briggs gyakorlatilag ment magától, alig kellett tolnom, mélyen átforgatta a földet, és a nagyobb rögökön is kis erőkifejtéssel túl lehetett lendíteni. Már csak két sor volt hátra a domboldalon húzódó, keresztben kapált földdarabból, amikor megint káromkodásközeli állapotba kerültem. Az egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban meg már csak a gép két gumimarkolatú szarva állt ki a talajból. Arra gondoltam, ha írnék egy Verne paródiát, így kezdődne az utazás a Föld középpontja felé.
Bezuhant a gép egy ürge- vagy nyúlüregbe, beásta magát, és lefulladt. Mehettem megint a Rezső bácsihoz pitizni. Basszus, de jó, hogy még nem rúgtam tökön…
– Hö-hö – kezdte elmésen. – Még mindig kicsi vagy ehhez a géphez!
Valóban, az elmúlt két órában nem nőttem egy millimétert sem. Rezső bácsi fél kézzel kirántotta a szorult helyzetű rotakapát, aztán újra beindította, és visszaadta nekem. Büszkén vigyorgott, hogy ő a nap hőse, de azért megjegyezte, hogy nagyon szépen megkapáltam, amit eddig megkapáltam.
Befejeztem a parcellát, aztán leállítottam a Briggs & Strattont, és nekiálltam letisztogatni a késeit. Azon gondolkodtam közben – Rezső bácsi elmaradt tökönrúgása mellett –, hogy ezekben a kimerítő, meg számomra lehetetlen, vagy lehetetlennel határos hegyi munkákban az a jó, hogy utána én is kérhetek valamit. Miután elraktam a kapagépet, felcaplattam a papához a telek tetejére, és érdeklődtem, hogy holnap megkapom-e a kocsit. Csak annyit kérdezett, hány kilométer lesz. Tizenöt – feleltem. Megráztam a fejemet. Nem érdekli, hova megyek, mit csinálok, csak az a fontos, mennyi benzin fogy. Kezet foghatna a Rezső bácsival.
Azért kellett a Yaris, mert Háp már úgy megnőtt, hogy nem fért bele a hátizsákomba. Tavaly tavasszal előnevelt kacsaként vettem, és biciklivel vittem haza a hátamon. Csak a teste volt becsomagolva, a feje kilógott a táskából, és amikor a bicikliúton egy piros lámpánál megálltam, nekiállt hápogni. A mellettem álló gyalogos meg ugrott egyet ijedtében, mert Zalaegerszeg belvárosában erre nem számított.
A fiatalon sem kicsi hízókacsa-gácsér egy hétig semmit sem evett, amikor hozzánk került. Akkor nem esett le, miért böjtöl, már ott tartottunk, hogy levágjuk, mielőtt éhen hal, de azán egyszer csak elkezdte fölenni a zsebemből kiesett kukoricát. Ekkor megvilágosodtam: eddig tömték, így gyakorlatilag elfelejtett magától enni, és időbe telt, mire rájött, hogy itt hiába vár az erőszakos etetésre. Hamar bepótolta, amit fogyott, és nemsokára megint olyan hájas lett, hogy kifolyt a kezemből.
Csak nőtt és nőtt egész nyáron, őszön, télen át, és amikor próbált a tyúkokkal barátkozni, azok riadtan bújtak el előle a sarokban, mert hatalmas fehér szörnyetegnek tűnt az ő szemükben. Háp láthatóan szomorkodott ezen, engem is egyre jobban utált, már annyira sem tűrte, ha megfogtam, mint kiskorában, bár elmenekülni is mind kevésbé tudott a kövérsége folytán. A nagyszüleim úgy gondolták, egy évesen ideje már levágni, és ki is tűzték az ítéletvégrehajtás dátumát, nekem meg alig pár napom maradt, hogy valamiképpen boldoggá tegyem az én depressziós kacsámat.
Most, a Nagy Kapálás izomlázas másnapján megfogtam a rengő hájjal menekülő Hápot, és beraktam egy lyukacsos tetejű kartondobozba. Ettől persze nem lett boldog, ahogy attól sem, hogy a dobozt a Yaris mikroszkopikus csomagtartójába préseltem, aztán zötykölődnie kellett hét és fél kilométert az erdőig. Amikor megérkeztünk, két hosszú bálamadzagot kötöztem rá körben a szárnyai alatt, aztán letettem a földre, hadd menjen világgá a hosszúra engedett dupla száron. Kora reggel volt, reméltem, hogy ilyenkor még alszanak az állatvédők, mert ha valaki csak ezt látja, nehezen érti meg, hogy a nagyobb jó érdekében történik.
Háp először nem igazán tudta, merre induljon, csak nyújtogatta a nyakát, meg kiegyenesítette a tíz centis lábát, aztán végre észrevette az utunk célját. Egy pillanatra megdermedt, megnézte egyik, majd másik szürkéskék szemével is az Aranyoslapi forrás kicsiny, de egy szárazon felnőtt házikacsa nézőpontjából felfoghatatlanul óriási vízfelületét, aztán szapora hápogással megindult a tó felé.
Belecsobbant, majd lebukott újra és újra, pörgött, forgott, verdeste a szárnyait, úgy örült az életéből eddig kimaradt őselemnek. Arra gondoltam, jó, hogy két madzagot is kötöttem rá biztosítékul. Nem veszíthettem el, mert ha elúszik a kacsapecsenye, akkor soha többé nem kapom meg a kocsit. Háp sokáig fürdött fáradhatatlanul, nem néztem ki belőle, hogy ilyen jó kondiban lesz, aztán egyszer csak abbahagyta a fröcskölést, és figyelni kezdte a tó túlsó partját.
Odanéztem én is, és egy távirányítós motorcsónak surrant be a látóterembe, amit egy baseballsapkás kisfiú irányított. A gácsér lassú, méltatlankodó hápogással odaúszott a játékhoz, és megcsípte. A pici csónak ettől majdnem felborult, a fiú jobbnak látta, ha visszakanyarítja a saját térfelére. Hiába, Háp nem szerette a betolakodókat a felségvizein. Üldözőbe vette az ellenséges cirkálót, de én a madzagokkal visszatartottam a teljes sebességre kapcsolt kacsámat, a kisfiú nagy megkönnyebbülésére.
Háp még fürdött egy kicsit, aztán fejen állva lebukott valami moszatért, és csak a háromszögletű feneke látszott ki a sötétzöld vízből. Amikor már kiszórakozta magát, és egy helyben lebegett méla hápogással, magamhoz húztam, és kivettem a tóból. Megöleltem, nem érdekelt, hogy csuromvizes leszek tőle. Háp életében először túl fáradt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. A tó felé fordultam vele, hogy vethessen rá még egy búcsúpillantást, aztán hazaindultunk a Yarisszal.
