A gödör

1.

Az volt életem legjobb éve, pedig a nagy részét nem kívánnám senkinek. A nagy kaland, ami végül széppé és emlékezetessé tette, azzal a három hét szabadsággal kezdődött, amit a nyár végigrobotolása után Arizonában tölthettem. Már előző ősszel megvettem a motoromat, de alig mentem vele a próbaút óta, mert nem jutott rá időm. A hosszú várakozás megédesítette az előkészületek óráit. Bepakoltam az oldaldobozokba mindent, amire csak szükségem lehetett, és közben újra meg újra elővettem a térképet. Nagy túrát terveztem, távol mindentől és mindenkitől.

A sivatag peremén, a civilizáció utolsó bástyájának tűnő benzinkúton megtöltöttem a hátsó dobozban rejtőző kannámat is. A kék overallos fickó, akinél fizettem, csodálkozva méregetett.

– Csak nem a Freyne-fennsíkra készülsz, aranyom? – kérdezte.

– Eltalálta – feleltem. –  Érdekel a kilátás.

A férfi a fejét csóválta.

– Szép, az egyszer biztos, de ebben a melegben nem fogja bírni a motorod az emelkedőt. Ráadásul most az az őrült ír némber, Margo Sullivan is arrafelé száguldozik. Reggel jött tankolni, hát azt hittem, letarolja a kutat. Ha a fennsíkot nem is, őt mindenképp kerüld el!

A helyére tettem a kannát, és közben arra gondoltam, ha egy őrült feljutott oda, nekem is sikerülni fog.

Boldogan gördültem vissza a főútra, és rövidesen megláttam a messzeségben a fennsíkra vezető, kaviccsal beszórt, egysávos szerpentint. Úgy éreztem, ez az én napom, semmi sem állíthat meg. Csakhogy az emelkedő kétharmadánál a járgányom váratlanul lefulladt, és nem volt hajlandó újraindulni. Betoltam egy magányos, csenevész fa árnyékába, levettem a sisakot meg a kabátot, majd előkerestem a gépkönyvet. Leültem a szikkadt növény tövébe. Az ágai között szenvtelenül tűzött rám a nap, miközben javítási lehetőség után kutattam. Vagy fél óra telt el így, és kezdtem belátni, milyen kevés az esély rá, hogy megoldjam a problémát.

Egyszer csak mély zúgás ütötte meg a fülemet. Elsuhant az úton egy szürkésbarna villanás. Csak néztem, hogy ez meg mi lehetett; legalább százhúsz mérfölddel ment hegynek felfelé. Egy másodperccel később ért el a szele. Nemsokára meghallottam, hogy visszafelé tart, és amikor megérkezett, a legszebb motor állt előttem, amit valaha láttam. Az ezüstszürke fémköltemény fenségesen csillogott a napfényben. A klasszikus cruiser sárvédői szemet gyönyörködtető redőkben végződtek, akár egy hal uszonyai. A csepp alakú tank oldalán stilizált H.M. felirat kanyargott, alatta krómbetűkkel ez állt: Sellő.

A motorról egy fitneszbajnok-alkatú, vörös hajú nő szállt le, és ahogy gyors léptekkel felém indult, western csizmája felkavarta a port. Kopott, világosbarna bőrkabátja, vásott, szürke farmernadrágja kissé elütött a járműve eleganciájától. Odaállt elém, gumiszíjas, sötétített szemüvegét felcsattintotta félgömbforma, görögdinnyemintás sisakjára, aztán csípőre tette a kezét.

– Mi a hézag, csajszi? – kérdezte erős ír akcentussal.

Ahogy a szemébe néztem, hirtelen a benzinkutas szavai jutottak eszembe, és rájöttem, hogy ő lehet a hírhedt Margo Sullivan. Elmondtam, mi történt, ő meg érdeklődő arccal végighallgatott, aztán a gépkönyvre mosolygott.

– Abban nem találsz megoldást.

Odasétált a motoromhoz, ráadta a szivatót, kettőt húzott a gázkaron, aztán indítózott, és legnagyobb meglepetésemre a gép azonnal töfögni kezdett.

– Köszönöm! – mondtam lenyűgözve.

– Szívesen – mosolygott rám Sullivan, aztán szép lassan elszegényítette a keveréket. – Egyébként mi járatban errefelé?

– A fennsíkra készültem.

– Jobb, ha elhalasztod. Gyenge ide ez a gép. Gyere vissza novemberben, vagy vegyél egy erősebb motort!

Tudálékos megmentőm megtörölte a kezét, aztán felült a Sellőre. Odagördültem mellé a béna kis Hondámmal.

– Ha már idáig eljutottam, megnézem azt a híres kilátást.

Margo kiröhögött.

– Adtam egy lehetőséget, ha elbaltázod, a te dolgod.

Beindította a motorját, aztán kövér gázzal eltűnt, mint a kámfor. Por és füst kellemetlen felhője maradt utána.

 

 

2.

A Freyne-fennsík pompásan nyújtózott előttem. Ezernyi különös sziklaképződmény tarkította a láthatárt, a kőtömbök árnyékában néhol fehér virágokkal borított foltok látszottak. Olyan volt, mint valami édenkert – persze arizonai módra. A távolban egy mély teknőt sejtettem, bár nagyon kellett hunyorognom, hogy a tűző nappal szemben kivehessem az alakját. Elhatároztam, hogy megnézem, de előbb behúzódtam fél órára egy szikla tövébe, és pihentettem kicsit a gépet, nehogy megint túlmelegedjen. Ahogy ott ültem, hátamat egy hűs kőlapnak vetve, arra gondoltam, ez a Margo Sullivan egyáltalán nem tűnik őrültnek, csupán furcsa, mint a motoros népség általában, meg súlyos önbizalom-túltengésben szenved.

Felálltam, odamentem a géphez, és a hengerek fölé tartottam a kezemet. Már nem áradt belőlük forróság, úgyhogy indítottam, és elrajtoltam a távoli meder felé. Hamarosan lassítottam, mert a járt út elfogyott, a puszta sivatag terült el előttem, és a motor időnként meg-megbillent, ahogy lecsúszott valamelyik kerék egy-egy nagyobb kőről. A kisebb kavicsok minden gázadásnál felverődtek, a járgányom rövidke sárvédői nem voltak hatékonyak ellenük. Ámulattal gondoltam a Sellő uszonyaira, és az az érzésem támadt, hogy azt a motort kifejezetten arizonai körülményekhez tervezték. Bántam, hogy nem kérdeztem meg, miféle cég a H.M. – még sohasem hallottam róla.

Amikor a mélyedéshez értem, már alkonyodott. Messzebb volt, mint gondoltam, de a panorámáért megérte elzötyögni idáig. A lemenő nap vérvörösre színezte az előttem terpeszkedő, legalább harminc yard átmérőjű meteorkrátert. A mélyedés alján szabályos, kerek, sík folt terült el, akár egy cirkuszi porond. Ahogy közelebb hajtottam, észrevettem, hogy a területet gumiabroncsok nyomai szelik keresztül-kasul, és hirtelen erős vágy fogott el, hogy én is szórakozzak itt egy kicsit. Lassan leereszkedtem a mélyedésbe.

Önfeledt körözésbe kezdtem, majd néhány nyolcast is leírtam a sivatag természetes színpadán. Jó móka volt, akkora port kavartam, hogy ki sem láttam belőle. Amint leülepedett, elindultam vissza a fennsíkra. Az első kísérletem kudarcba fulladt; a motor nem tudott felkapaszkodni az emelkedőn, a hátsó kereke kipörgött, össze-vissza dobálta a kavicsokat. Nekirugaszkodtam még egyszer, a sajátom helyett valaki más nyomvonalát választva, de ugyanúgy jártam. Visszahátráltam a kráter aljára, és csalódottan néztem a kifelé vezető idegen keréknyomokat, és nem értettem, miért nem tudok felmenni, ahogy mások.

Még vagy tízszer megpróbáltam kijutni, de mindannyiszor visszacsúsztam, egyszer kis híján fel is borultam. Az utolsó kísérletem után elkáromkodtam magam, leállítottam a gépet, és zihálva leültem mellé. Bosszúsan tekintettem körbe. Időközben lement a nap, és a meredek falak sötéten magasodtak fölém. Tanácstalanul pislogtam a fölöttük hunyorgó csillagokra. Percekkel később mozgásra lettem figyelmes a peremen. Egy magas, karcsú árny jelent meg a hold hátterén. Felkapcsolt egy elemlámpát, és az álla alá tartotta. Margo Sullivan szavai harsantak az éjszakában:

– A sivatag első szabálya: csak olyan gödörbe menj bele, amiből ki is tudsz jönni!

– Segítenél? – kérdeztem reménykedve.

– Sötét van, majd holnap. Gyere vacsorázni!

Összeszedtem a túlélő felszerelésemet, aztán felmásztam az omlékony falon. Az utolsó lépésnél kifolyt a lábam alól a kavics, de Margo megfogta a kezemet, és felhúzott.

– Hogy kerültél ide? – kérdeztem.

– Hallottam, hogy bőgeted azt a szerencsétlen járgányt, és nagyon idegesített.

Ellépdeltünk egy közeli sziklacsoport irányába. A középső boltíves kőóriás alatt kicsiny tábortűz világított, benne csenevész, elszáradt gallyak égtek. Letettem a hálózsákomat, aztán a tűz mellé telepedtem. Jólesett a melege, eddig fel sem tűnt, mennyire lehűlt a levegő. Margo leült velem szemben, kibontott egy konzervet, a tartalmát egy kicsiny serpenyőbe öntötte, amit a tűz fölé tartott.

– Kérsz babot? – kérdezte.

– Kösz, nem, van kajám.

Elővettem egy ételdobozt, és kinyitottam. Margo belenézett.

– Mi a bánat ez?

– Kuszkusz.

– Egészségedre!

Sóhajtottam egyet, és arra gondoltam, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy étrendi ismeretterjesztést tartsak. Evés közben a Sellőn legeltettem a szememet. Nem messze pihent tömzsi kis támasztólábán, krómozott V-elrendezésű hengerei vörösen csillantak a tűz fényében. Azon töprengtem, az enyém is itt állhatna mellette, ha nem vagyok olyan szerencsétlen, hogy – jól mondta Margo – belemegyek egy gödörbe, amiből nem tudok kimászni.

– Ne szomorkodj, holnap előcsalogatjuk onnan a gépedet! – szólt, mintha kitalálta volna a gondolataimat, aztán kuncogni kezdett. – Te csaj, komolyan mondom, irigyellek.

– Ugyan miért? – csodálkoztam.

– Honnan ez a vadoptimizmus, hogy kijössz egyedül a sivatagba, olyan motorral, amit még nem is ismersz?

– Miből jöttél rá, hogy még nem szoktam össze vele?

– Látom, amit látok – mondta Margo, és a hanglejtéséből kitűnt, hogy nem kezdő a témában.

– Na és te mit csinálsz idekint egyedül?

– Szabadságon vagyok. Ilyenkor jólesik egy kis magány. Motorozom erre-arra. – Huncut vigyort öltött. – Meg néha halálra rémisztem Tanker Joe-t.

– Én is a szabadságomat töltöm – mondtam. – Három hetet kivettem, hogy sokat túrázhassak. Sajnos nem kezdődik túl jól.

– Nem olyan rossz indulás ez, én egyszer még odaát Wicklow-ban elsüllyesztettem egy terepmotort a mocsárban.

Kitört belőlem a nevetés.

– Néhányszor azt kívántam, bár süllyedtem volna el vele együtt. Most már persze röhögök az egészen.

Befejezte az evést, egy kulacsból vizet töltött a serpenyőbe, és melegíteni kezdte.

– Vajon milyen munkád lehet? – fordult felém szúrós tekintettel. – Várj csak, ne mondd el, majd kitalálom!

– Te se mondd el a tiédet! Jó játék lesz.

Margo elmosogatott, aztán leheveredett a pokrócára.

– Meddig vagy szabadságon? – kérdeztem.

Sokatmondóan elmosolyodott.

– Ameddig akarok.

– Te vagy a főnök?

– Naná. Az ilyen önző vadbarmoknak, mint én, ez a legjobb pozíció.

Akkorát nevettem, hogy majdnem félrenyeltem az utolsó falatot. Pizsamára cseréltem a motoros ruhát, aztán bebújtam a hálózsákomba. Mielőtt álomra hajtottam volna a fejemet, még egyszer Margóra néztem. Mozdulatlanul feküdt, de zöld szeme még a tüzet pásztázta.

– Most többet tudok rólad, mint te rólam – állapítottam meg.

–  Biztos? – A másik nő felkönyökölt. – Okos vagy, de huszonéves létedre feltűnően kiábrándult. Pár év után már utálod a munkádat, mint a szart. Menekülsz előle, de sehol sem tudsz nem gondolni rá.

Leesett az állam ettől a telitalálattól. Meg se bírtam szólalni.

– Holnap folytatjuk a játékot? – kérdezte Margo fölényes mosollyal, aztán elfordult, és magára húzta a takarót.

 

 

3.

Arra ébredtem, hogy valami egyre közelebbről dübörög a fülembe, a talaj is rezgett a fejem alatt, aztán egy már-már félelmetes csúcspontban vége szakadt a zajnak. Felnéztem. Margo mosolygott rám a Sellőről. Forró szél csapott az arcomba a motorblokk felől.

– Jó reggelt, hétalvó! Én már megjárattam a gépet, ideje, hogy kiszabadítsuk a tiédet!

Nem kellett kétszer mondania, rögtön felöltöztem, és mivel láttam, hogy már tábort bontott, én is bepakoltam a cuccaimat a túrazsákba, aztán felültem mögé a motorra. A Sellő finoman ringatózva vitt minket a kráter széléhez. Leszálltunk, és Margo azonnal ereszkedni kezdett a lejtőn a Hondám irányába. Leraktam a hátizsákot, aztán követtem. Amikor odaért a járgányomhoz, csípőre tette a kezét, és a fejét csóválta.

– Ki kéne pakolni a dobozokból – mondta. – Üresen könnyebben fölmegy.

Nekiláttunk, és nemsokára méretes kupac nőtt a motor mellett.

– Nem csoda, hogy négy gallon pótüzemanyaggal meg egy fél háztartással nem sikerült kijutnod innen – csóválta a fejét Margo. – Na, add a kulcsát!

Beindította, ismerkedésképp tett vele négy-öt kört, majd egy percre megállt a mélyedés közepén. Úgy tűnt, azon gondolkodik, melyik oldalon próbáljon feljutni. Feszülten figyeltem, amikor meglódult, és kigyorsított a szemközti fal felé. Arra számítottam, rögtön sikerül neki, de az emelkedő közepén széles ívben visszakanyarodott, és a túlsó falat vette célba. Most már biztos voltam benne, hogy feljut, de ismét megfordult, ezúttal a fal háromnegyedénél. Félelmetes sebességgel zúgott le onnan, az elsőként próbált emelkedő felé, és ezúttal kint termett a kráterből. Amikor lefékezett mellettem, megtapsoltam.

Leállította a motort, felcsattintotta a szemüvegét a sisakjára, aztán nagyot nyújtózkodott.

– Most, hogy ezzel megvolnánk, jó lenne, ha átnézetnéd a motort, mert totál egyenetlenül jár, cicceg, mintha rosszul lenne beállítva a szelephézag, meg még sorolhatnám.

– Egy évet vártam erre a túrára – mondtam kissé ingerülten.

Margo felvonta a szemöldökét.

– Tudom, szar ügy, de ha így folytatod, nemsokára gyalogtúra lesz belőle.

Visszamentünk a kráterbe a cuccaimért, és bepakoltuk őket a dobozokba. Mire végeztünk, a haragom elpárolgott, és átvette a helyét a csalódottság.

– Tudsz valami közeli szervizt? – kérdeztem.

– Hát, közel nincs éppen. El kell mennünk Hernandezhez. Majd mutatom az utat.

Döbbenten néztem rá.

– Eljössz velem? Nem gond, hogy elfogy egy csomó benzined miattam?

– Dehogy is, én szeretek motorozni – nevetett. – Tökmindegy, merre megyek.

Beindítottuk a vasparipákat, és elindultunk a fennsíkról lecsorgó szerpentin felé.

Egy óra ráérős haladás után Margo lekanyarodott egy Jenny’s nevű szendvicsbár parkolójába. Miközben a reggelinkre vártunk, böködni kezdte a mutatóujjával a protektoros ruhámat.

– Ahhoz, hogy negyvenöt mérfölddel menj, nem kell így beöltözni.

– Nem is negyvenöttel megyek, ötvenöttel!

– Meg kéne nézetned a sebességmérőt is.

Megérkeztek a szendvicseink, és enni kezdtünk.

– Változatos a munkád? – kérdezte Margo teli szájjal.

– Nem. Ugyanazok a lehetetlen küldetések ismétlődnek.

Ezen láthatóan elgondolkodott.

– Akkor biztos emberekkel dolgozol.

Bólintottam.

– Megtanították rendesen a szakmát, vagy csak úgy beledobtak?

Felnevettem.

– Az elméletét igen, de hogy milyen élesben csinálni, arra nem lehetett felkészülni. Olyan volt, mintha megtanítanának sík aszfalton motorozni, aztán kiraknának egy sáros, köves, gyökeres terepen, hogy menjél.

Margo elismerően biccentett.

–  Eltaláltad a nyelvet, amin bármit megértek. Aztán mennyire van rend a munkahelyeden?

– A látszatát fenntartjuk – kuncogtam. – Mi a helyzet nálatok?

– Ne is kérdezd! Kész cirkusz – legyintett Margo, és szedelőzködni kezdett.

Továbbindultunk a büfétől, és még tíz mérföldet tettünk meg déli irányban, mielőtt lekanyarodtunk egy sávozatlan, repedezett mellékútra, és végül egy hosszú, lapos, fehérre meszelt épületnél kötöttünk ki, amely a Hernandez Motorcycles feliratot viselte. Elmosolyodtam, mert végre megtudtam, mit takar a H.M. rövidítés.

Az épület szerelőműhelyt rejtett; tágas kapuin át számos darabokra szedett motort láttam, az egyiken két teljesen egyforma, húsz év körüli srác dolgozott. A ház sarkánál, egy gigantikus kaktusz árnyékában kövér, körszakállas, őszülő hajú mexikói férfi terpeszkedett betonoszlopok között ringó függőágyban. A közeledésünkre felkapta a fejét, és kikászálódott a fekhelyéről.

– Margo! Rég láttalak, hol csavarogtál?

­– Túráztam a fennsíkon, és hoztam neked egy kis munkát.

Hernandez olyan arccal járta körbe a motoromat, mintha valami ritka, patinás modell állna előtte, pedig csak egy ízlésficamos, kettőötvenes Honda volt a nyolcvanas évekből.

– Figyelj, itt alapvető problémák vannak, én meg nem szeretek félmunkát végezni. Teljes felújítás kell, plusz egy kis átalakítás a rossz súlyelosztás miatt, új fényezés – nem tudom, milyen az ízlésed, de ez a lekopott okkersárga-türkiz kombó nekem nagyon nem jön be.

– Nekem se tetszik, de csak ezt találtam használtan, amiről leér a lábam.

– Hát, igen, nehéz válogatni, ha az ember nem nőtt nagyra. Nézd meg a katalógust, nagyon szép a gyöngyházfehér bordó betétekkel, de az angol versenyzöld is jól állna neki, a tankon ezüst csíkkal.

– Mennyibe kerülne így az egész? – kérdeztem.

Olyan árat mondott, hogy tátva maradt a szám.

– Pedro a legjobb – súgta Margo. – Szerintem vágj bele!

– Rendben – mondtam. – Mennyi idő alatt készül el?

– Jövő hét közepére meglesz, ha a fiaim is segítenek – mosolygott Hernandez az ikrekre, akik időközben abbahagyták a munkát, és a kis Hondát bámulták, mint valami csodabogarat.

– Hova menjek addig? – gondolkoztam hangosan. Semmi kedvem nem volt szégyenszemre busszal hazamenni.

Margo arca felderült.

– Elviszlek hozzánk, úgyis rá kell néznem a bandára!

Nem ellenkeztem. Kiválasztottam a színt a katalógusból, fizettem előleget, aztán átpakoltam minden cuccomat a túrazsákba, és felültem Margo mögé a Sellőre.

Meglepett, milyen kényelmes a nagy cruiser, úgy ringatott a mellékút hepehupáin, hogy el tudtam volna aludni. A sztrádán aztán gondolni sem lehetett már ilyesmire, mert Margo alaposan belehúzott a gázba. A bitangerős menetszél le akarta tépni a fejemet, és ahogy ellentartottam, hamarosan sajogni kezdtek a nyakizmaim. Szerencsére nem mentünk messzire – száz mérföldes sebességnél nem tűnt nagynak a távolság –, így is elcsigázva szálltam le a motorról.

 

4.

Levettem a sisakot, megigazítottam a hajamat, aztán körülnéztem. Tátva maradt a szám a kamionok gyűrűjében álló hatalmas, csíkos sátor láttán.

– Hát ez tényleg cirkusz!

Margo bevezetett az egyik kamionba, ami alvókocsinak volt kialakítva. A falak mentén szűk kis priccsek sorakoztak.

– Még nem tudom, hol lesz szabad hely, egyelőre dobd le a cuccodat a sarokba!

Leraktam a pattanásig feszült túrazsákot, aztán követtem Margót. A sátor előtt egy flitteres miniszoknyát viselő, szőke lány rontott ki a vászonlapok közül.

– Elegem van, felmondok!

– Mi a bajod? – állította meg Margo a vállánál fogva.

– Ray! Valaki ma menni fog, vagy ő, vagy én – jelentette ki a szőkeség, és elviharzott az egyik kamionhoz, amely előtt jelmezek lógtak szárítókötélen.

– Úgy látom, megoldódik a fekhelyed – sóhajtott Margo, majd betuszkolt a sátorba.

Először a porond közepén álló U-alakú felépítmény vonta magára a figyelmemet, amelyben egy férfi elképesztő figurákat csinált egy csillagokkal telematricázott terepmotorral. Utána feltűnt a háttérben egy ugrató két eleme a köztük lógó kormos karikával. Ennyiből egyértelművé vált számomra, hogy elég komoly mutatványokat tud a társulat. A felbukkanásunk felbolydította a cirkusz életét: tucatnyian sereglettek körénk, és kíváncsian néztek rám. Önkéntelenül közelebb húzódtam Margóhoz. Épp jókor, mert a terepmotoros odaugratott elénk, és kis híján nekem farolt.

– Hogy állunk, Vittorio? – kérdezte tőle Sullivan.

Kinyílt a bukósisak, és a kreolbőrű, fekete hajú férfi így szólt:

– A legjobbkor jöttél. Ray száma egy katasztrófa.

– Lindsey már utalt rá.

– Ki ez? – bökött felém az olasz.

– Carol. Nálunk lesz, amíg Hernandez megjavítja a motorját. – Margo megfogta a karomat. – Gyere, leraklak Nancy néninél, amíg elrendezem a vitát.

Kimentünk, és a színes kamionok között feltűnően visszafogott látványt nyújtó fehér lakókocsi felé vettük az irányt, amely előtt egy ’50-es évekbeli, szépen karbantartott, égszínkék Buick Electra pihent. Margo bekopogott a lakókocsi ajtaján. Vékony hang szólt ki, és mi beléptünk. Kellemesen berendezett térbe értünk. Az apró, lehajtható asztal mellett egy hetven év körüli, göndör, ősz hajú hölgy dolgozott varrógépen. Mosolyogva pillantott ránk a szemüvege fölött.

– Hát visszajöttél – nézett Margóra. – Látom, hoztál is valakit.

– Találtam a sivatagban – tolt maga elé Sullivan.

– Micsoda szép virágok teremnek odakint! – mondta Nancy néni, és kék szemében váratlan szeretet gyúlt, ahogy rám tekintett. – Ülj le ide mellém, kedves…

– Carol Hogan – mutatkoztam be.

– Nemsokára jövök – mondta Margo, azzal elviharzott.

Nancy néni nagy lelkesen ecsetelte szerteágazó feladatkörét: ő varrja a fellépő ruhákat, árusítja a jegyeket, intézi a cirkusz pénzügyeit, aztán megkérdezte, mi a szakmám. Erre elmondtam neki, milyen játékot űzünk Margóval, és hogy emiatt nem szívesen adnék ki információt magamról.

– Ó, én már tíz éve játszom vele ugyanezt! – nevetett az öregasszony, én meg értetlenül pislogtam rá.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna, Sullivan gondterhelten visszatért.

– Na, melyiket rúgtad ki? – kérdezte Nancy néni.

– Lindsey-t.

– Írhatom a papírját?

Margo bólintott, aztán rám nézett.

– Te csaj, lenne kedved a motorra kiadott pénzedet nálunk megkeresni?

– Persze, de… Mit kéne csinálnom?

Sullivan nyugtalanító arckifejezést öltött.

– Az égvilágon semmit. Csak szépen kell mosolyognod, bármi történjék is.

 

 

5.

Fél órával később mélyen dekoltált, csillogó miniruhában álltam a porond közepén egy nagy fakorong előtt, és aggodalommal szemléltem a végtagjaimat rögzítő szíjakat. Margo levette a bőrkabátját, aztán felkapott valahonnan egy töltényövre emlékeztető alkalmatosságot, amelyben kopott markolatok meredeztek. Ahogy hat lépés távolságban felém fordult, elolvastam a feliratot a pólóján: „A halál nem válogat.”

– Bízol bennem? – kérdezte, aztán előhúzott egy kést, és megpörgette a levegőben.

Behunytam a szememet, és bólintottam. A következő pillanatban penge hasított a nyakam mellett a fába. Éreztem a bőrömön a szelét és a deszka finom rezdülését. A torkomban dobogott a szívem, de arra gondoltam, semmi baj nem történhet, ha mozdulatlan maradok.

– Akkor lássuk azt a mosolyt! – szólt rám Sullivan, és mire az ösztönös félelem ellenére nagy nehezen felhúztam a szám sarkát, olyan szorosan körbedobált, hogy amint levegőt mertem venni, a vállaim a markolatokhoz értek.

Margo odasétált hozzám, és kihúzogatta a késeket a fából. Ezután megismételte a mutatványt úgy is, hogy a korong pörgött velem. Amikor kótyagosan lekászálódtam a deszkáról, vidáman hátba csapott.

– Bátor csaj vagy. Azt hittem, sikoltozni fogsz.

– Kellett volna? – firtattam lazán, de egy kicsit remegett a hangom.

– Normális emberek nem hagyják ilyen könnyen, hogy késeket dobáljanak feléjük.

– Úgy tűnt, értesz a dologhoz. Nekem ennyi elég.

– Szuper. Akkor most beküldöm Ray-t.

Sullivan lecsatolta az övet, aztán kisétált a porondról. Két perccel később becsoszogott egy kecskeszakállas férfi, akinek az arcát előrebillentett cowboykalap takarta. Lehajolt a késekért. Motyogott valami üdvözlésfélét, aztán elhátrált hat lépésre, és levette a kalapját. Ekkor végre megnézhettem magamnak. Hirtelen vakrémület szállt meg, mert Ray erősen kancsal volt, ráadásul olyan buta képet vágott, hogy zöldségszeletelést sem mertem volna rábízni. Amikor felemelte az egyik kést, teli torokból sikítani kezdtem.

– Ne! Nem csinálom! Szedjetek le innen!

A férfi sértett-döbbent arccal visszatette a kést a tokba. Margo besétált, és nekiállt leoldozni rólam a szíjakat.

– Bocs, azt hiszem, kihagytam egy lépést – mondta, és a helyemre állt. – Először látnod kell, hogy Ray jól céloz.

Intett a fejével, mire én remegő lábakkal elhátráltam a fakorongtól. A férfi újból elővette a kést, és Sullivan feje fölé repítette. A nő felemelte a kezét, és két ujjal megmérte a penge és közte lévő távolságot.

– Nem jó, Ray, közelebb!

A következő kés a bal válla mellett állt a fába, alig két centiméterre.

– Tudsz te jobbat is!

Sullivan másik válla fölött is becsapódott egy kés.

– Ez már valami. Még egy sort, aztán Carol jön!

– Ma inkább kihagynám – ellenkeztem. – Erre aludnom kell egyet.

– Rendben – bólintott Margo mély sóhajjal. – Ray, akkor most pörgetünk.

A férfi morgott valamit, aztán a korongra szíjazta a nőt. Kellemetlenül éreztem magam, mert közben elképzeltem, milyen lenne, ha én állnék ott. Igencsak elővett a frász, már-már hányinger kerülgetett a félelemtől.

– Ezt nem szeretném nézni – mondtam tétován, amikor Ray bekapcsolta a pörgést. – Nancy néninél leszek.

Visszamentem az idős hölgy lakókocsijához, és bezörgettem. Szánakozó tekintettel nyitott ajtót.

– Ó, Carol, hiszen te halálsápadt vagy! Hát így rád ijesztett ez a némber?

– Nem Margo, hanem Ray. Kancsal – magyaráztam, aztán egy oktávval feljebb kúszott a hangom. – Hogy lehet egy késdobáló kancsal?

Nancy néni kedves mosollyal kézen fogott.

– Gyere be, főzök neked finom teát!

Hagytam, hogy behúzzon az ajtón, és leültessen a kis asztalához. Nemsokára egy bögre meleg ital gőzölgött előttem.

– A mi világunk elsőre általában sokkolja a kívülállókat – jegyezte meg a néni.

Belekortyoltam a teába. Nagyon vigyáznom kellett, hogy ne löttyintsem ki, mert még mindig remegett a kezem.

– Maga hogy került ide? – kérdeztem. – Konzervatívan öltözik, autóval jár… olyan, mint egy lázadó a lázadók között.

Nancy néni felnevetett.

– Ahogy mondtam, én is játszom még Margóval, de különben is, ez egy olyan hely, ahol nem létezik a múlt.

– Ezt hogy érti?

– Nem fontos, nincs jelentősége. Mindig csak a következő előadás számít.

Leesett az állam.

– Maguk itt nem is ismerik egymás korábbi életét?

– Ez így nem teljesen igaz, sok év alatt óhatatlanul kiderül ez-az, de ha megtudunk is régi dolgokat, igyekszünk nem törődni vele.

Lázasan kattogott az agyam a hallottakon, és párhuzamba állítottam a saját munkahelyemmel, ahol a múltbéli hibák felemlegetése és az érzékeny információk kipletykálása a közösség legjellemzőbb tulajdonsága. Arra gondoltam, ez a cirkuszi kollektíva egészen különleges szabályok szerint működik.

 

 

6.

Másnap reggel kipihenten ébredtem Lindsey egykori priccsén. Miután felöltöztem, és kiálltam a sort a mobilvécé előtt, átmentem az étkezőnek berendezett kamionba. Sokan ültek már a hosszú, szűk asztalnál, és minden szem rám szegeződött, ahogy beléptem. Szótlanul intettem, aztán leültem egy kupac rántottával az asztal végéhez. Az volt az érzésem, hogy az egész cirkuszi népség azt hiszi, nekem is van valami spéci mutatványom, amivel kiérdemeltem az ittlétet. Úgy döntöttem, nem reklámozom, hogy csak szépen mosolyogni és kussolni tudok.

Alig fejeztem be a reggelit, máris felbukkant Margo, és Nancy néni autója felé terelt.

– Elmegyünk a stunt-motorok új gumijaiért – mondta, aztán ásított egy nagyot.

– Meddig gyakoroltatok Ray-jel? – kérdeztem.

– Éjfélig, de nem sok értelme volt – felelte Margo bosszúsan, és bevágta magát a Buickba. – Ray-ben az lenne a nagy attrakció, hogy ügyetlennek és megbízhatatlannak látszik. Csak hát az a gond, hogy ő valóban ügyetlen és megbízhatatlan.

Beültem Sullivan mellé a kabrióba, és elindultunk a főút felé.

– Nancy néni mondott valamit, amin azóta se bírok napirendre térni.

– Tényleg? Mivel izgatott fel ennyire?

– Azzal, hogy itt a cirkuszban nem létezik a múlt.

Margo felnevetett.

– Igen, ezen az új belépők mindig kiakadnak, de szerintem nagyon hasznos szabály. Az emberek sokszor azért nem érik el a céljaikat, mert képtelenek elszakadni a múltbeli tetteik emlékétől. Ha valakinek folyton felemlegetik a korábbi hibáit, félni fog az újabb hibalehetőségektől, és soha nem fog fejlődni, előnyére változni, úgyhogy mi csak előre nézünk.

– Ez azt jelenti, hogy nem tudod az embereidről, hogy mit csináltak a cirkuszi munka előtt? – kérdeztem döbbenten.

– Nancy néni például tíz éve dolgozik nekem, és amikor idejött, azt mondta, örül, hogy ilyen nyugodt munkahelyet talált. Pontosan ennyit tudok róla – kacsintott Margo.

– Kíváncsi lennék, mivel foglalkozhatott korábban, ha ezt nyugalmasnak találja!

– Valószínűleg soha nem fogod megtudni.

Megráztam a fejemet.

– De így akár börtönviselt embereket is felvehetsz véletlenül!

– Az ilyesmi általában kiütközik az illető viselkedésén, de ha a szabadulása után megbízhatóan, szorgalmasan dolgozik, senkit nem bánt, akkor mi közöm hozzá, mit csinált régen? Nálunk bárki lemoshatja a bélyegeit.

Csodálkozva néztem rá, de elhittem, hogy komolyan gondolja, amit mond. Amíg emésztettem a hallottakat, Margo unottan dobolt a műszerfalon, aztán hirtelen felpattant az ülésből, átlendült a szélvédőn, és kifeküdt a motorháztetőre. Ekkor egy pillanat alatt megértettem, miért tartják egyesek komplett őrültnek.

– Így mindjárt érdekesebb! – kiáltotta, és benyúlt a visszapillantó tükör fölött, hogy megfogja a kormánykereket.

Elcsodálkoztam, hogy nem lassul a verda, pedig senki se nyomja a gázpedált.

– Hogy csinálod ezt?

– Hernandez szerelt bele tempomatot. Gyere ki te is!

Leesett az állam.

– Na, gyere már! Ebben nincs semmi veszélyes.

Efelől voltak kétségeim, de azért óvatosan felléptem az ülésre, esetlenül átmásztam a szélvédőn, és odafeküdtem mellé. Pár másodperc múlva feljajdultam, mert megégette a vádlimat a forró motorháztető. Felhúztam a lábamat, és így elviselhetővé vált ez az agyament közlekedési forma.

– Mióta van meg a ronda Honda? – kérdezte Margo.

– Tavaly ősszel vettem, de azóta alig volt időm rá.

–  Nem volt időd rá? – Sullivan az arcomba nevetett. – Te valójában nem is szeretsz motorozni, csak ezzel mutogatod, hogy milyen kemény vagy. Az egész csak színház. Legalábbis eddig az volt. De most kijöttél ide a sivatagba, ahol egyik ismerősöd sem lát. Ez a túra az első valódi szembenézés?

Irritált, hogy ennyire könnyen átlát rajtam, és olyan dolgokkal szembesít, amit soha nem vallottam volna be magamnak.

– Néha nagyon élvezem, máskor meg azon gondolkozom, megéri-e a kockázatot.

– Nem mindegy, hogy félsz tőle, vagy élsz tőle – mosolygott Margo.

– Hát igen. Sokszor kérdezem magamtól, hogy nem több-e a gond vele, mint amennyi pluszt ad? Amikor meglett a jogsim, büszke voltam rá, hogy ilyen reménytelenül rövid lábbal végigcsináltam, és elértem valamit, ami számomra lehetetlennek tűnt. Most már azt gondolom, simán csak nevetséges vagyok, hogy olyasmit erőltetek, amihez nincs meg a fizikai adottságom.

– Mintha ezzel a mérettel profi kosárlabdázónak készülnél.

– Pontosan.

Szembejött egy ”Legjobb gumik Arizonában” tábla, Margo pedig visszaperdült a vezetőülésbe, és fékezett egy nagyot. Egy másodpercem volt megkapaszkodni a szélvédő tetejében. Sikerült, de amikor bekanyarodtunk a telephelyre, mégis lerepített a centrifugális erő a motorháztetőről, egyenesen egy kupac használt abroncsba.

– Látod, az autózás se száz százalékig biztonságos! – mondta Margo tudálékosan, miközben kikászálódtam a lerongyolódott gumik közül.

– Legalább puhára estem – mondtam színlelt kedvességgel.

Meg tudtam volna fojtani ezt a bolond némbert egy kanál vízben, de nem akartam megadni neki a sikerélményt, hogy lássa, milyen jól feldühített.

 

 

7.

Kaptam egy irdatlanul vastag talpú bakancsot, és abban gond nélkül mentem a stunt-motorokkal. Miután segítettem Vittoriónak kicserélni a gumikat, nekem kellett próbakörre vinnem mind a hatot. Meglepett, hogy kétüteműek. Hamar megszerettem az egyszerű, bivalyerős járgányokat, de amikor Margo közölte velem, hogy az egyikkel megtanít ugratni, eléggé megdöbbentem.

Ebéd után be kellett látnom, hogy nem viccelt, a porond közepén összetoltak két egyforma, ívelt faidomot, amelyek együtt hidat képeztek. Kezdetben csak ezen kellett átmennem, de időbe telt, mire rászántam magam, mert nagyon meredeknek tűnt. Először betojtam, és lefékeztem az építmény előtt, de utána sikerült áthajtanom rajta. Nem is volt annyira nehéz, mint gondoltam. Amikor már jól ment az átkelés, elkezdték az idomokat távolítani egymástól. Először csak pár centire, aztán már annyira, hogy kis gázfröccsel kellett áthidalnom a hézagot. A nap végén azon kaptam magam, hogy méteres űrt ugratok át a mutatványos motorral.

– Ezt reggel még nem gondoltad volna, ugye? – kacsintott rám Vittorio, amikor fáradtan levettem a sisakot.

– A fokozatosság sokat segített – mondtam.

Hálásan pillantottam Margóra, aki közelebb lépett, és a fülembe súgta:

– Ha holnap elérjük a három métert, a hétvégén élesben ugrasz a műsorban.

Sokáig azt hittem, Margo viccelt, és csak azért szívat, hogy megnézze, mit tud kihozni belőlem. Négy méterig jutottunk, és a rengeteg gyakorlás eredményeképp egyre szebbek lettek a leérkezések, biztosan éreztem a gázadás helyes mértékét az ugrások előtt, és minden félelmem elmúlt. Az elméletem a szörnyű ír némber önkényes kísérletéről végleg megdőlt, amikor velem indult a szombat délelőtti előadás: testhezálló, csillogó kezeslábasban repültem át a LED-füzérekkel díszített idomok között, mögöttem pedig a járgányhoz kötözött zászló úszott a porond felett „Sullivan Motoros Cirkusza” felirattal. Jó nagy tapsot kaptam a technikailag egyszerű, de látványos kezdő elemre. Ekkor fogtam csak fel, hogy én tényleg bekerültem egy cirkuszi előadásba. Az tetszett a legjobban, hogy miután átöltöztem, kimehettem a nézőtérre végignézni a műsort, ami természetesen nem csupán a motorokról szólt.

Hihetetlen bemutatót produkált a Hank nevű indián fickó négy szinkronban ágaskodó és pörgő pöttyös Appaloosa lóval, majd a végén szőrén nekivágtázva átugratott egy rózsaszín Harley-Davidsont. Gyönyörű volt a kínai artistapáros programja, akik a taps után a Sellővel hagyták el a porondot, és a nyomukban érkező bohóc lángcsóvát eregető mini triciklivel hajtott a reflektor fényköre után, de az minden kérlelés ellenére folyton elmenekült előle. A röhögőgörcs kerülgetett a komédiától, és jobb hangulatban nem is kezdődhetett volna az igazi motoros szám. Margo és Vittorio elképesztő figurákat ugrottak a villogó idomok fölött, és ahogy néztem a tripla szaltókat, elöntött egy furcsa, izgalmas érzés: immár nem mint néző ültem ott – én voltam a mestereit figyelő tanítvány.

 

 

8.

Miután végigdolgozta a csapat a hétvégét, hétfő estére kibéreltek egy kocsmahelyiséget Arizona Cityben, és éjszakába nyúló kulturált ivászatot rendeztek, amire én is hivatalos voltam. Hernandez is megtisztelte a jelenlétével a társaságot, és engem pécézett ki, hogy elmesélje az élettörténetét. Talán én voltam az egyetlen a környéken, aki még nem hallotta, hogyan szökött át Mexikóból, és miként szerzett házassággal állampolgárságot. Miután befejezte a mondandóját, és megitta velem a pertut, óvatosan puhatolóztam afelől, hogy elkészült-e már a motorom.

– Persze, kész van, de… – körülnézett, aztán huncut mosolyt öltött. – Margo azt mondta, te még nem vagy kész rá.

– Micsoda?

– Attól tartok, tervei vannak veled.

– Velem? Mi ütött belé?

– Passz. Biztos emlékezteted a fiatalkori önmagára, vagy valami ilyesmi.

Pislogtam néhányat, hátha akkor tisztábban látom az összefüggéseket, de hiába.

– Hány éves lehet Margo?

Hernandez vállat vont.

– Negyven-valamennyi.

– Azt tudod, hogy miért erőlteti ezt a múltnélküliséget a cirkuszban? Ez a legfurább vállalati kultúra, amit valaha láttam.

A férfi ismét körülnézett, aztán halkan megjegyezte:

– Nyilván azért, mert van takargatnivalója. Nem turkál senkinek a múltjában, mert azt hiszi, akkor más se piszkálja az övét.

– Elég rossz emlékei lehetnek, ha ilyen feltűnően felejteni akar – mondtam.

Hernandez olyan közel hajolt hozzám, hogy a szakálla súrolta a vállamat.

– Megölt valakit – súgta. – De nem tőlem tudod, oké?

Úgy éreztem, hirtelen rám zúdul a sivatagi éjszaka minden hidege.

– Persze nem szándékosan – folytatta Hernandez. – Régen krosszversenyző volt, ráadásul egész jó. Egyszer összejött neki az ír bajnoki cím az női sorozatban. De nem ez a lényeg. Az egyik versenyen valaki féktávon belül elé esett, ő meg áthajtott rajta. Kitört a nyaka a csajnak.

Megborzongtam.

– Margo nem tehetett róla.

– Nem, de ezután abbahagyta a versenyzést, és kontinenst váltott, ami valamilyen szinten érthető. Bár szerintem azóta se tudta feldolgozni, ami történt. Csak itt megteheti, hogy nem beszél róla, meg senki se vágja a képébe.

Nagyot húztam a sörömből, aztán ismét a férfi szemébe néztem, aki folytatta a gondolatmenetét:

– De nehogy csak ez alapján ítéld meg őt! Elképesztő, amit az utóbbi húsz évben felépített. Ha visszagondolok arra a makacs csitrire, aki annakidején betolta hozzám a lerohadt Yamaháját… Nem fogadtam volna rá, hogy viszi valamire. – Hernandez végignézett a cirkuszi csapaton. – Néha úgy érzem, az összes embere hordoz valamilyen tragédiát, azért fogadják el könnyen, hogy itt csak előre van. Egyiküknek sem kényelmes hátranézni.

Sullivan egyszer csak ott termett mellettünk csípőre tett kézzel.

– Ti meg mit susmogtok itt a sarokban?

– Azon tanakodtunk, hogy ha az ember motor volna, akkor léghűtéses, vagy vízhűtéses lenne?

Margo oldalra billentette a fejét.

– Aztán mire jutottatok ebben az akadémiai kérdésben?

– Az ember sörhűtéses – nyilatkoztatta ki Hernandez, és felemelte a korsóját. – Te jó ég! Belőled jön ez a bűz?

Margo kihúzta magát.

– Mi bajod az ópiumillatú parfümömmel?

Beleszagoltam a levegőbe, és amikor megéreztem az elmondhatatlanul egzotikus permetet, kirobbant belőlem a röhögés.

– Tartozom neked egy vallomással – nézett fel a mexikói Sullivanre. –  Arról is sztoriztam, hogyan lett belőled cirkuszigazgató.

Margo szeme rám villant, de aztán elmosolyodott.

– Ne higgy el mindent ennek a pojácának! Igazából nagyon egyszerű a történet. Az egész akkor kezdődött, amikor fiatal voltam és hülye. De szerencsére most már érett vagyok.

– És hülye – tette hozzá Hernandez.

A szomszéd asztalnál Nancy néni felállt, aztán Margo vállára támaszkodott.

– Az lesz csak az igazi, amikor majd öreg leszel és hülye – jegyezte meg kissé spiccesen, aztán elsétált a mosdó felé.

 

 

9.

Ray továbbra is csak Sullivannel gyakorolt, és amennyire meg tudtam ítélni, még mindig nem érte el azt a szintet, hogy be lehessen mutatni a tudományát. Lelkifurdalást éreztem, amiért ő régóta készül, és semmire sem jut, én meg egy hét alatt szó szerint beugrok a műsorba. Margo még egyszer feltette a kérdést, hogy be merném-e vállalni a csinos segéd szerepét, de valami ösztönös, zsigeri félelem nem engedte, hogy megtegyem. Biztos voltam benne, hogy a fickó nem látja rendesen, amit csinál, és isteni szerencse, hogy még nem ölt meg senkit.

Az esti, kicsit durvább, felnőttesebb műsorokban bátran mentem ki a falatnyi ruhákban a fakoronghoz, mert Margo nagyon jól célzott egykerekezés közben is, de Ray-jel nem mertem volna ilyesmit kipróbálni. Éppen ezért izzadtam le, amikor szombat este Vittorio gyászos hangon a fülembe súgta, hogy a következő előadásban Ray szerepel. Rögtön Margo keresésére indultam. Az öltözőben találtam rá, valósággal ragyogott kék-fehér flitteres kosztümjében, tíz évet fiatalított rajta a profi smink, és huncut mosollyal pörgette az ujján a csillagos cirkuszigazgatói cilindert.

– Ne haragudj, hogy nem szóltam előbb! – mondta.

– Nem haragszom, csak nem akarok meghalni! Ray nem lát normálisan, csak idő kérdése, hogy hibázzon!

Sullivan felvett az asztalról egy szőke parókát, majd a vállamra tette a kezét.

– Én leszek a korongon. Ha bármi történik, az velem történik.

Rossz előérzetem támadt a hangjában bujkáló végzetszerűségtől. Arra gondoltam, pontosan tudja, hogy a csávó életveszélyesen béna.

– Miért erőlteted, hogy fellépjen?

– Az apja a legfontosabb pénzügyi támogatónk, és Ray gyerekkori álma, hogy késdobáló legyen.

– Mintha úgy akarna vízilabdacsapatban játszani, hogy nem tud úszni! – szaladt ki a számon.

– Igen, ez a helyzet, de meg van kötve a kezem – sóhajtott Margo. – Addig nem tehetem ki, amíg valami nagy hülyeséget nem csinál.

Miután leesett, hogy a ma esti show-ban nem szerepelek, kiültem a nézőtérre. Nem bírtam elszakadni az iménti beszélgetéstől. Úgy éreztem, a hülyeség, amiről Margo beszélt, nemsokára bekövetkezik, és képtelen leszek megakadályozni. Nyugtalanul néztem, ahogy az egyik segéd rászíjazza az immár felismerhetetlen cicababává maszkírozott Sullivant a korongra. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Vittorióéval, aki kilesett a függöny résén, és ugyanazt a tehetetlen félelmet láttam a szemében, mint ami engem is emésztett.

Megjelent Ray, elkezdődött a szám, de én inkább a cipőmet néztem. Hallottam a zene fátylán át a korong indulását jelző mély morgást, ahogy azt is, amikor előbb leállt, mint kellett volna. Kinyitottam a szememet, és első pillantásra semmi különöset nem láttam, de aztán belém vágott a felismerés, hogy Margo ferdén függ a szíjakon, mintha takarná a jobb oldalát, az arcára pedig odafagyott a mosoly. Ray kukán állt, mint egy lemerült robot, Vittorio pedig ideges gesztusokkal apró jeleket mutogatott a világosító meg a zenekar felé, amiket csak ők érthettek.

A fénykör összement, hogy csak Margo kényszeredett mosolyát mutassa, aztán átugrott Ray-re, aki izzadó homlokkal, mereven meghajolt. A zenekar eljátszotta a záróakkordokat, a segédek kigurították a korongot Margóstul, vezetékestül, a közönség meg tapsolt, nem tűnt fel nekik semmi. Amint magamhoz tértem, kiosontam a nézőtérről, átmásztam a kordonon, és a sátor hátsó bejáratához siettem. A porond mögötti tér üres volt, a bohóc, aki következett, már kiment a nagyérdemű elé, és a felhangzó nevetés torz kavalkádként szivárgott át hozzám. Megláttam a sarokba gurított fakorongot, és észrevettem, hogy egy sötét folt csillog rajta a félhomályban.

Kifutottam a sátorból, és az egyetlen világító ablak felé rohantam. Bekopogtam Nancy néni lakókocsijába. Vittorio nyitott ajtót, és amikor meglátott, a hajába túrt.

– Vagyunk már itt elegen, Carol.

– Várj! – szólt ki élesen Nancy néni. – Carol, drágám, bírod a vért?

– Igen! – kiáltottam.

– Akkor te vagy az én emberem!

Vittorio morgott valamit, de az öregasszony lehurrogta:

– Semmire sem megyek veled, hős Rómeó, ha remeg a kezed!

Besurrantam az frusztrált olasz mellett, és amikor megláttam a teljesen átlényegült Nancy nénit, majdnem dobtam egy hátast. Nyoma sem volt a korábbi joviális, mosolygós „mindenki nagymamájának”, egy zsémbes egészségügyi dolgozó állt előttem fecskendővel és egy ampulla Lidocainnal a kezében. Nekem csapott egy pár gumikesztyűt, meg egy fertőtlenítőszeres flakont, és szigorúan intett, hogy kövessem a hálórészbe.

Margo a fal felé fordulva feküdt a nejlonnal letakart ágyon, nem láthattam az arcát. A sebet az oldalán viszont premier plánban figyelhettem meg. A kés függőlegesen érkezett a bőr és az alsó bordák közé, és mivel csak a hegyét élezik, nem vágott, hanem roncsolt. A nagy felületen szivárgó vér csak azért nem látszott az előadáson, mert a csíkos ruha bordó részére folyt.

Nancy nénivel jól összedolgoztunk. A régi beidegződések miatt ráéreztem, mikor kell fertőtlenítőt fújni, vért törölni, kibontani a steril cérnát…

– Hol tanulta ezt? – kérdeztem halkan.

– Harminc évig voltam asszisztens a baleseti ambulancián. Éjszakai műszakban mindig én varrtam össze a fejre állt részegeket, hogy a huszonnégyező dokik alhassanak egy kicsit – felelte az öregasszony. – És te hol tanultad?

– Nem tanultam, csak átmenetileg segédnővérként dolgoztam egy sebészeti osztályon, hogy megkeressem a pénzt a főiskolai tandíjra.

Nancy néni bólintott, én meg vártam egy kicsit a következő kérdésemmel. Margót figyeltem, aki semmit sem reagált a tiltott, múltidéző beszélgetésünkre. Azt sem tudtam, magánál van-e egyáltalán. Biccentettem felé a fejemmel.

– Ha tudta, hogy maga segít neki, az azt jelenti, hogy megszegi a saját szabályait?

Úgy éreztem, egy világ dőlne össze bennem, ha kiderülne Sullivanről, hogy csaló, és titokban mindenkinek utánanéz. Az öregasszony megrázta a fejét.

– Nem. Az egész az én bűnöm. Amióta itt vagyok, soha nem sérült meg senki, ezért el is felejtettem, hogy a cirkusz alapvetően veszélyes üzem. De amikor idejött ez a Ray, éreztem, hogy előbb-utóbb szükség lehet rám. Beszereztem a felszerelést, és megbeszéltem Vittorióval a vészforgatókönyvet. Persze csak ilyen enyhébb esetekre.

– Most jól lebuktunk egymás előtt – jegyeztem meg.

Az öregasszony rám kacsintott, majd megszemlélte a művét, és bekötötte a sebet. Ekkor Margo mocorogni kezdett.

– Jó reggelt, Csipkerózsika! – mondta Nancy néni.

Sullivan sűrűn pislogva felénk fordult.

– Mi a fene…?

– Elájultál, amikor Vittorio kihúzta a kést.

– Gyanús volt, hogy kiesett egy időszak. Hány óra van?

– Nem mindegy? – kérdezte Nancy néni élesen.

Margo lassan felült, szemügyre vette az asztalkán heverő fecskendőt, meg a sebészi fonal csomagolását, aztán megnézte az én órámat.

– Mindjárt mi jövünk. Köszönöm a gyors szervizt! – mondta, aztán szögletes mozdulatokkal a mini hűtőszekrényhez lépdelt.

– Ne viccelj, Vittorio majd csinál valamit egyedül! – ellenkezett Nancy néni. – Menni se tudsz rendesen!

Sullivan elővett egy doboz energiaitalt, és felhajtotta.

– Menni talán nem, de motorozni, azt tudok – mondta makacsul, aztán kitántorgott az ajtón.

 

 

10.

Azt hittem, ennyire senki nem lehet önfejű, de megint csak tévedtem. Margo tényleg bevállalta ilyen állapotban a fellépést. Az U-alakú építményben adtak elő Vittorióval egy Rómeó és Júlia témájú számot, ami a korhű kosztümök miatt színdarabnak is beillett volna. Sisak nélkül pörögtek, forogtak, az ugrások szünetében a férfi arcán olyan hiteles sóvárgás látszott, amilyet csak a legjobb filmszínészek produkálnak. Féltőn követte szemével az ő „Júliáját” – nyilván szétaggódta magát Margo miatt –, a szeretett hölgy pedig jól hozta a szaporán pihegő, törékeny teremtést, akit félteni kell.

A közönséget teljesen rabul ejtették. Vittorio dobbantós ugrása az acélsodrony köteleken belógatott erkélyelemre elképesztő vastapsot váltott ki, és az előadás végén, amikor a szerepnek megfelelően kis híján összeért a „szerelmesek” ajka, egy pillanatra én is azt hittem, hogy tényleg van köztük valami, különben nem érhették volna el ezt ma este, nem juthattak volna el a művészetnek erre a magas fokára. Elámultam Margo erején és elszántságán, hogy ezt végigcsinálta. Igaz, hogy még hatott nála az érzéstelenítő, de akkor is… számomra bebizonyította, hogy minden lehetséges, ha valaki eléggé akarja.

Persze hamar meglett a böjtje a nagy pillanatoknak. A műsor zárásakor már készenlétben álltunk Nancy nénivel a porond mögött. Amikor a művészgárda kisorjázott az utolsó, csoportos meghajlás után, Margót láthatóan minden ereje elhagyta. Vittorio ölbe kapta, mielőtt összeesett volna, és odahozta hozzánk. Nancy néni lehúzta a cipzárt a nő jelmezén, aztán egy pillantást vetett csak a teljesen átvérzett kötésre, máris újabb gézlapokat pakolt rá, és segítenem kellett, hogy jó szorosan leragassza. Annyit én is tudtam, hogy ez semmi jót nem jelent.

– Iszonyúan vérzik – mondtam. – Felszakadhatott a varrat?

– Ilyen terhelésnél nem csoda – sóhajtott az öregasszony, aztán Vittorióra nézett. – Ez így már meghaladja a képességeimet. Be kell vinned a baleseti ügyeletre.

A férfi bólintott, ismét a karjába vette Margót, és kicipelte a sátorból.

– Carol, szaladj utánuk, légy szíves, és terítsd alá a nejlont! Rohadt nehezen jön ki a vérfolt a bőrülésből.

– Maga miért nem megy velük?

Nancy néni úgy nézett rám, mintha valami rendkívül illetlent kérdeztem volna.

– Hogy én bemenjek a régi munkahelyemre? Nincs az az isten!

 

 

11.

Margo csak másnap délben került elő. Taxi hozta, sápadtan, karikás szemmel evickélt ki belőle, elbotorkált Nancy néni árnyékban álló kocsijáig, kivette a csomagtartóból a nagy nejlont, amit a motorgumi-szállításnál is használtunk, leterítette a hátsó üléssorra, és odafeküdt. Vittorio egyszer ránézett, hogy él-e, de senki más nem merte zavarni. Késő délutánra kialudta magát, és bejött Nancy nénihez, akinél éppen a jelmezvarrás egyszerűbb műveleteit tanulgattam.

– Gondolom, nem dicsértek meg – nézett fel a munkából az öregasszony.

Margo óvatosan leült az apró asztalhoz, gyűrött pólóján vastag kötés sejlett át.

– Kivágtak belőlem darabokat, amik már nem voltak életképesek, és kidobták őket a kukába! – sopánkodott. – Most minden légvételnél feszül a seb, mintha nem férnék el a bőrömben.

Nancy néni megcsóválta a fejét.

– Fogd fel úgy, hogy jobb ember leszel a cafatjaid nélkül! Egyébként már régóta nem férsz a bőrödbe, és hogy ezt most érzed is, azt csakis magadnak köszönheted.

– Az éjjel közel álltam ahhoz, hogy megbánjam a döntésemet, de azért nem olyan tragikus a helyzet – mondta Margo, majd szaggatottan felsóhajtott. – Lesz egy kis kényszerpihenőm. Elhalasztjuk az őszi turnét. De legalább megszabadultunk Ray-től.

– Ja, ilyen másnapos kilépőm se volt még, alig bírta aláírni a felmondását! – csapta össze a kezét Nancy néni.

Rövid kopogás után Hernandez dugta be a fejét a lakókocsiba.

– Margo! Azt csiripelik a madarak, hogy túl komolyan vetted Júlia szerepét, és a kardodba dőltél.

– Érdekes formában jutnak el hozzád a hírek – jegyezte meg Sullivan. – Hat mérföld már sokat torzít.

– Azért nagy szerencse, hogy az a balfék nem a nyakadnál hibázott! Akkor már nem élnél – vélekedett a mexikói.

Margo bosszúsan nézett a férfi szemébe.

– Ha csak azért jöttél, hogy ezt elmondd, akár mehetsz is.

Hernandez maga elé fordította a hátizsákját, és kivett belőle egy ételdobozt, meg két üveget.

– A szószos babot az asszony küldte, én meg szereztem dinnyés sört – jelentette be büszkén a zsákmányt.

Sullivan arca felderült.

– Ha ezt tudom, megkértem volna Ray-t, hogy minden héten vagdosson össze!

– Igyunk arra, hogy megmaradtál! – javasolta a férfi, és elővett egy sörnyitót.

– Majd a jövő héten, Pedro. Antibiotikumot kell szednem, és nem szabad rá inni.

– Nem ihatsz? Szegény Margo, ez már a vég. –  Hernandez játékos mosollyal széttárta a karját. – Hiába, a hősök korán halnak.

– A lusta disznók meg még korábban – morogta Margo. – Ráérsz holnap túrázni velünk?

Mielőtt Hernandez felelhetett volna, Nancy néni ráripakodott a főnökére:

– Szó sem lehet arról, hogy te holnap motorozzál! Először meg kéne gyógyulni.

– Na jó, akkor holnapután! – helyesbített Margo, és a szemében ott figyelt a rá jellemző reménytelen, legyőzhetetlen huncutság.

Miután Hernandez elment, Nancy néninek meg valami dolga akadt a sátorban, én is odaültem az asztalhoz. Sullivan megkínált a babból, amit ezúttal elfogadtam.

– Szörnyű lehet, hogy mindenki elmond minden hülyének – jegyeztem meg két falat között.

– Már hozzászoktam, nem nagyon izgat.

– Engem totál lenyűgözött, hogy a legnehezebb helyzetekben is tudtál mosolyogni. Látszott, hogy nálad a közönség az első, és mindent megteszel, hogy jól érezzék magukat. Ritka az ilyen ember, aki ennyire, hogy is mondjam, eggyé válik a szakmájával. Szerintem tényleg hős vagy.

Margo letette a villáját, és a kaján vigyorral nézett a szemembe.

– Ilyen szépen még senki sem fogalmazta meg, hogy megszállott, munkamániás őrült vagyok!

Vacilláltam rajta, hogy megsértődjek, vagy röhögjek, de inkább röhögtem. Erre Margo is nevetni kezdett, aztán összeszorított szemmel az oldalához kapott. Azt gondoltam, úgy kell neki.

 

 

12.

– Hát, Pedro, azt hiszem, már nem nevezhetjük ronda Hondának – mondta Sullivan.

Vittorio hosszút füttyentett.

– Squisito!

Gondoltam, ez valami olyat jelent, hogy tetszik neki. Lekászálódtam az olasz mögül. Ő hozott el Hernandez műhelyéig a fekete Moto Guzziján, mert Margo örült, ha saját magával boldogul, nem hogy utast is vigyen.

A motorom gyönyörűen csillogott a napsütésben. A Honda felirat eltűnt róla, lett helyette H.M., és semmi más.

– Pedro, miért nem írtad oda, hogy kuszkusz? – kérdezte Margo halkan.

– Nem tudom, hogy írják, meg különben se hangzik túl jól. Ez valami arab káromkodás?

Akkorát röhögtem, hogy a könnyem is kicsordult.

– Melyik színváltozat ez? – kérdezte Vittorio.

– Északi tenger-arany homok a fantázianeve – mondta Hernandez büszkén, aztán felém fordult. – Baromi szép, ugye?

Végigsimítottam a tank metálkék domborulatán, és elidőztem az oldalát díszítő dupla aranycsíkon.

– Gyönyörű.

– Akkor próbáld ki! – biztatott a mexikói. – Merre menjünk?

– A fennsíkra – mondta Margo, és becsatolta a dinnyemintás bukósisakját.

Hernandez rosszallóan mutatott az idétlen fejvédőre.

– Nem akarod még lecserélni? Nagyon gáz!

– Jó ez. A legutóbbi pasimnak nem tetszett, ahogy közlekedek, azt mondta, így előbb-utóbb szétloccsan az agyam, mint a földhöz vágott dinnye. Na, az ő tiszteletére vettem – magyarázta Margo.

Hernandez végighúzta a kezét az arcán.

– Na, az ilyen dolgaid miatt nem bírja ki veled senki két hónapnál tovább – állapította meg, aztán elmasírozott a műhelyépület mögé, és egy hatalmas, hadihajó-szürke chopperrel gördült elő.

Látta, mennyire bámulom, úgyhogy megjegyezte:

– Lánykorában ezerkettes Triumph volt, de a képemre formáltam.

Elindultunk négyesben a Freyne-fennsíkra, és a megszépült Honda, vagyis már H.M. remekül ment. Erőlködés nélkül feljutott a szerpentinen, korábbi önmagához képest piszok jól gyorsult, és csodálatos hangja volt. Vidáman követtem Margót, nem érdekelt, hová megy, és csak akkor jöttem rá, milyen merényletet tervezett ellenem, amikor már odaértünk. A kráter szélén álltunk meg, amiből tizennyolc nappal ezelőtt nem bírtam kihajtani.

– Győzd le a kudarcodat! – mondta Margo, és a gödör közepére mutatott. – Most sikerülni fog.

Félve bámultam ezt a rossz emlékű helyet, de a három biztató arc láttán végül leereszkedtem az aljára. Köröztem egy kicsit, aztán felhajtottam az egyik falra. A felénél nagy ívben visszakanyarodtam, ahogy korábban Margótól láttam, majd teljes gázzal nekirontottam a szemközti emelkedőnek. Ahogy közeledett a kráter mállékony pereme, leizzadtam az izgalomtól, egy fojtó pillanatig azt hittem, visszacsúszok, de végül egy kis ugrással kijutottam a gödörből.

Amikor lefékeztem, el sem hittem, hogy megcsináltam. Hogy ebben mennyi szerepe volt az ugróedzéseknek, és mennyi a Hernandez-féle tuningnak, soha nem fog kiderülni, de talán nem is számít. Megtörtént. Szabad ember lettem, és büszkén hajtottam vissza újdonsült barátaimhoz, akik megtapsoltak.

Délután, amikor visszafelé tartottunk, bementünk tankolni a kék overallos Joe-hoz, aki ferde szemmel nézte a bandát a pultjából.

Amíg kivártuk Vittorio kávé-rituáléját, árnyékba álltunk a motorokkal. Margo egyszer csak megkocogtatta a vállamat, és a szomszédos töltőhelyre mutatott.

– Figyeld már a robogós csávót, hogy nézi Hernandez gépét! Mint a piszoárnál, mikor látja, hogy a másiknak nagyobb van!

Elnevettem magam, aztán a szám elé kaptam a kezem.

– Tényleg olyan – helyeseltem.

Margo elővett a nyeregtáskájából egy üveg vizet, és fájdalmas fintorral lecsavarta a tetejét.

– Mikor is kell visszamenned az igába? – kérdezte.

– Holnap – mondtam szomorúan.

Sullivan kiitta az üveget, aztán átrakta a bal kezébe, és jó öt méterről beledobta a szemetesbe. Irigyeltem a férfiakat megszégyenítő térlátását.

– Akkor szólok Nancy néninek, hogy virítsa a lóvét. Egyébként, ha szeretnél, maradhatsz állandóra.

Megütközve néztem Margo szemébe, mert úgy tűnt, nem tréfál.

– De hát nekem ezen a bő két héten kívül semmi cirkuszi tapasztalatom nincs!

– Az sokkal fontosabb, hogy gyorsan tanulsz.

Csodálkozva pislogtam.

– Azt hittem, ebbe a világba bele kell születni, vagy legalábbis gyerekkorban kezdeni.

Margo felhorkant.

– Én vagyok rá az élő példa, hogy másképp is lehet.

Egy percig csak álltam, mint aki megkukult. Éreztem, hogy erre a lehetőségre nem tudok egyértelmű nemet mondani.

– Nekem most egy időre haza kell mennem, hogy átgondoljam ezt az egészet, mert túl szép, hogy igaz legyen. Mi van, ha mindez csak álom?

Margo erre alaposan sípcsonton rúgott.

– Az álmok nem fájnak – mondta, és felült a Sellőre.

Másnap összeszedtem a dolgaimat, elköszöntem mindenkitől, aztán kimentem felmálházni a motort. A szótlan Hank, aki most ért vissza valahonnan, odaléptetett hozzám pöttyös lován, és a kezembe nyomott egy fehér sivatagi virágot. Megköszöntem a kedves gesztust, de az indián most sem szólt semmit, csak mosolygott egyet, aztán elügetett.

– Szerintem némasági fogadalmat tett – szólalt meg valaki a hátam mögött.

Manfred, a bohóc állt ott, bár civilben inkább tűnt kiöregedett rockernek, fekete pólóján elektromos gitár virított.

– Hiányozni fogsz – mosolygott, én meg értetlenül néztem, mert eddig alig beszéltünk pár szót. – Margo kicsit olyan ám, mint Jézus, amikor odament a halászokhoz, hogy kövessék. Néha ő is kihalász embereket az addigi életükből, és bohócot csinál belőlük a saját cirkuszában.

– Engem csak egy gödörből halászott ki – nevettem, aztán a csomagjaimra néztem, és legörbült a szám. – Bár lehet, hogy az egész életem egy nagy gödör.

Manfred búcsúzóul meghajolt, de nem úgy, mint a színpadon, hanem mint egy mélyen tisztelt személy előtt.

– Valami azt súgja, látunk még.

 

 

13.

Egy hónappal később, egy szürke hétfő reggelen beültem a helyemre, aztán egyenként behívtam a tanácsadásra érkezőket. Miközben mondtam a szokásos szövegeket, éreztem, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. Valahogy minden értelmét vesztette, és kiüresedett. Cinikusan figyeltem az íróasztalon túl ülőket, és hirtelen belém vágott a felismerés, hogy valószínűleg hiába koptatom a számat, amint kimennek az ajtón, lepereg róluk minden, amit a betegségük étrendi kezeléséről hallottak. Jött egy olyan kövér nő, hogy a feneke szabályosan lefolyt kétoldalt a székről, és elkezdte nekem magyarázni, hogy ő bizisten nem eszik semmit, mégis hízik, és ha a kivizsgálás alapján nem a hormonok okozzák, akkor biztosan a stressztől van.

Próbáltam nem kiröhögni, és kedvesen ecseteltem a diétás tanácsokat, de mindenre mondott valami frappáns kifogást, mintha a zsírsejtjei védőügyvédet fogadtak volna. Végül nagy kegyesen megígérte, hogy minden javaslatomat megfogadja – olyan hangnemben, mintha ez nekem lenne hasznos, és nem neki. Tíz perc alatt úgy lefárasztott, mint az összes előző beteg együttvéve, úgyhogy mögé iktattam be a kajaszünetet. Amikor visszafelé mentem a kórház ebédlőjéből, bepillantottam a büfé üvegfalán, és megláttam ugyanazt a nőt, amint nekiesik két hatalmas franciakrémesnek. Megnéztem az órámat, és elöntött a méreg. Húsz percig sem bírta betartani, hogy ne egyen édességet.

Úgy éreztem, ez az eset híven tükrözi a munkám általános hatásfokát, és annyira csalódott lettem, hogy otthon bevágtam egy ültő helyemben egy egész tábla csokoládét. Utána persze brutális bűntudatom kerekedett, és azt gondoltam, ha nem váltok sürgősen szakmát, nemsokára pont olyan kisiklott gondolkodású, ételfüggő lúzer leszek, mint akiknek nap mint nap prédikálok. Behunytam a szemem, és elképzeltem egy világot, ahol mindenki sportos, egészséges, mértéktartóan élvezi az életet, és ezért semmi szükség a tudásomra. Felnevettem, amikor rájöttem, hogy már ismerem azt a helyet.

Másnap azonnali hatállyal felmondtam, aztán megnéztem a neten, hogy a késve kezdett őszi turné melyik állomásán tart éppen Sullivan Motoros Cirkusza. Alkonyatkor értem oda, és az első dolog, amit a színes kamionok között megláttam, egy középsztenderre emelt terepmotor volt, aminek az ülésén Margo épp kézen állt. Amikor észrevett, leugrott a földre, és baráti öleléssel fogadott.

– Mi újság nálatok? – kérdeztem sután, amikor elengedett.

– Itt semmi sem változott. Készülünk, fellépünk, pihenünk, néha pofára esünk, de mindig kockáztatunk.

– Van esetleg betöltetlen állás?

Margo elmosolyodott.

– Ezek szerint megtettél egy bátor lépést.

Már nyitottam a számat, hogy elmeséljem, hogy kerültem ide, de Margo lazán leintett.

– Egy szót se többet! Engem nem érdekel, hol szarakodtál eddig, csak az számít, amit majd együtt elérünk.

Hagytam, hogy levegye a vállamról a nehéz zsákot, aztán elindultunk a csíkos sátor felé.