Budapesten három család is élt, akiket rokonainknak tartottunk. Általában ők jöttek hozzánk, de lehetett valami megállapodás, hogy igazán nagy ünnepeken sosem. Mi, gyerekek, igazán azt szerettük, ha a Vár közelében lakók érkeztek. Volt egy pár évvel idősebb fiuk, aki naphosszat mesélt a múzeum ágyúiról, a csillogó éjszakai fényekről, a csilingelő villamosokról. Amikor kimentünk az országút mellé autókat nézni, csak legyintett, amikor megtudta, hogy az eddigi rekord tizennégy volt. Az is úgy, hogy a sütöde „libakergetője” háromszor is elment előttünk.
A másik család valahol a Vasas pálya környékén lakott. Amikor azok gördültek be hozzánk a Moszkvicsukkal, akkor mindig azon röhögtünk, hogy a nagymama és a pesti öregasszony félóra múlva már a sárga kombinéjukat húzkodva mutogatták egymásnak a legutóbbi műtéti hegeiket.
A harmadik rokon az egyedül élő Sándor volt, két dolog miatt tartottuk kiállhatatlan alaknak, egyrészt kiette előlünk a húslevesből a májat és zúzát, másrészt olyan autója volt, amilyen nekünk sosem lesz, egy Simca. Folyton a haverjairól beszélt, focistákról, uzsorázó papról, színészekről. Amikor visszaindult, mindig megígérte, hogy néz Apunak a fővárosban valami autót, amivel még a Balatonra is elmehetünk. Egy szavát sem hitte senki!
A táviratot egyik vasárnap hozta a postás, a sötétkék kabát hátán poros macskanyomok voltak keresztben, elég ittasnak tűnt. Miénk volt az utolsó ház, előttünk mindenhol ihatott egy fröccsöt. Kirakta az asztalra a Népszabit és a Film, Színház, Muzsikát, valamint a blankettát. Az állt benne, hogy talált egy eladó, éppen nekünk való, P-70-est. Az öcsivel először valami motorra gyanakodtunk, de megtudtuk, ez bizony autó, a kelet-német ipar páratlan remeke. Az ára, a nagyszülők bizonyos megpumpolását is tervezve, elérhetőnek tűnt. Másnap a választávirat ment, kedden meg Apu, az autószerelő barátjával, szépen felöltözve vonatra pattantak. A nagypapa szerint úgy néztek ki, mint két civil ruhás finánc, bár ilyet még ember nem látott.
Sötét este volt, amikor hazaérkeztek, már aludnunk kellett volna, de nem tudtunk. Láttuk, hogy egy gyönyörű, kék autó jön az udvarba, minden létező lámpája világít. A bolond Pajtás kutya meg ugatta, még a sárvédő gumiját is rángatta.
Már vasárnap elmentünk vele Szászvárra, meccsre. Amikor vége lett, győzött a csapat és megettünk egy talicskányi pattogatott kukoricát, két ember ácsorgott a gépünk mellett, egy pedig a földön fekve alá nézegetett. Apu munkatársai arra voltak kíváncsiak, hogy vajon lendkerekes-e. Vihogtak, de az Apu olyanokat mondott nekik, hogy otthon megtelt volna a káromkodós kassza.
Amikor a Balatonra mentünk, még százzal is száguldottunk. Megálltunk valahol fagyit enni, csak csoki, puncs és vanília volt, igaz, mindenhol csak ilyeneket lehetett nyalni. Sátrat, matracokat béreltünk, az autóval jó szorosan odaálltunk a sátor mellé, mivel csak kétszemélyes volt már, abban aludtunk négyen. A cók-mókunkat a kocsiban tartottuk. Majdnem megkerültük azt a majdnem tengert. Badacsonyban, mielőtt felálltunk a kompra, az öcsike kapott egy bugylibicskát a bazárban, azzal szúrta ki a kölcsönmatracot. Az Apu az autójavító készletéből vett sallerral próbálta javítani, de eresztett. Felfújva kellett visszavinni, úgy fordítottuk, hogy a folt ne látsszon. Nekünk pedig ordítani kellett, bármit, ami az eszünkbe jutott, hogy ne hallatsszon a sziszegés. Hazafelé nem kaptunk fagyit!
Szekszárdra is az autóval mentünk. Az ismerősök szőlője a hegyen volt, nem a völgyben, amit a helyiek csak „békabaszatónak” hívtak. A kék táltos úgy kapaszkodott fel, mint a Csepelek Tibetbe, ezt egy könyvben láttuk. Ami azt illeti, a szüretelés elég unalmas dolog, minket leginkább az a bácsi érdekelt, akit a többiek Rongyváznak hívtak, mert idejét múlt, ósdi hacukákban járt. Warsawa autóval jött, úgy vezette, hogy a fején bőrből készült motoros sisak díszelgett. Azzal büszkélkedett, hogy a bal első ülésre, rajta kívül, még nem szellentett senki. Hazafelé elkezdett esni az eső, az Anyunak kellett a kesztyűtartóba benyúlva valahogyan tekergetni az ablaktörlőt. Úgy gondolta, hogy ez nem igazán modern megoldás.
Pestre mentünk, egy kimondhatatlan nevű orosz katona szobráig elénk jött a Sándor, hogy nehogy eltévedjünk abban a böszme nagyvárosban. Meglepetten láttuk, hogy új autója van, egy Renault. Azért vett ilyet állítólag, mert az emblémája felettébb érdekelte mindig. Ezt az öcsivel megint nem értettük, Anyuék sem mondtak semmit, sőt azt javasolták, hogy kussoljunk el, mert elvesztettük a vezetőnket a nagy forgalomban. Annyit tudtunk, hogy észak felé kell mennünk. Mondtam, hogy akkor semmi baj, mert az mindig előttünk van, de ha kell egy pontosabb irány, akkor én kiugrok, ha látunk egy fát és megnézem, melyik oldala mohás. Apu félre állt, hogy valami csattanós emlékeztetőt helyezzen el a képemen, de szerencsére megjelent és eszeveszetten kürtölt a felvezető autó.
A házában irgalmatlan rendetlenség uralkodott. Anyu szerint biztosan lakik még ott valaki, egyedül ekkora kuplerájt lehetetlen létrehozni. Finomságokat, párizsit, zsemlét, pálpusztait, kemény tojást vacsoráztunk. Közben szólt a rádió, a sporthírekre vártunk. Előtte elhangzottak a baráti országok hírei.
Temetői csend lett, amikor bejelentették, hogy az NDK leállítja a P-70-es típus gyártását, mert sikerült kifejleszteniük az évszázad minden modern műszaki megoldással felszerelt autóját, amely küllemében is felveszi a versenyt a rothadó nyugat unalmas gyártmányaival.
Trabant lesz a neve!
