„Nem kell a hit, ami régen.”
(Napoleon Boulevard)
– Képes voltál kocsival jönni?
Gergő értetlen arckifejezéssel fogadott a garázs előtt.
Úgy éreztem, én ezt most kikérem magamnak.
– Nem gondolod, hogy felszállok motoros cuccban egy buszra, ugye? A kocsiért majd eljövök biciklivel, azt meg berakom a hátuljába, lehajtott ülésekkel pont befér. Így végül eltakarítom innen az összes járművemet.
Gergő hunyorgott egyet a szürke Fiatomra.
– Rossz helyre álltam, vagy mi? – pislogtam.
– Nem, csak összetojták a varjak a tetejét.
– Le van szarva – mondtam.
– Igen, ezt mondom én is.
Gergő lemondóan legyintett, aztán színpadiasan kinyitotta a garázsajtót, és megmutatta nekem a nemrég vett ronda Hondámat, mintha még nem láttam volna.
– Kicseréltem a keverékcsavart, most már használható. Tavasszal nem árt majd egy szelephézag-állítás.
Kiszedtem a kocsiból a felszerelést, beöltöztem, aztán ráültem az összesen két évig gyártott, amerikai kivitelű világcsodára. Gergő rögtön lefényképezett.
– Na, milyen érzés?
– Pont olyan, mint a kettőötvenes volt. Picit talán nehezebb – sóhajtottam egyet. – Meglátom, hogy megy. Majd mesélek.
Lecsuktam a sisakot, aztán beindítottam a négyötvenes Rebelt.
Újra nosztalgikus hangulatom lett, mert harmadszorra indult be – igaz, el is szoktam a kézi szívatótól, először nem toltam rá teljesen. Majdnem ugyanolyan egyenetlen, zümmögő, idegbeteg hangja volt, mint a kettőötvenesnek, csak nem szúnyog, hanem lódarázs szólamban.
Hiányzott ez nekem?
Elindultam a harminchét éves chopperrel. Már az első kanyarban szidtam a hosszú első villát, amely szerencsétlenül alulkormányozottá tette a járgányt. Eszembe jutott, hogy régen a kettőötvenes sem szeretett fordulni. Pár kereszteződéssel arrébb feles állásba húztam a szívatót, mert már nagyon idegesített a dús keverék miatti magas fordulaton zümmögés. Húsz perc után levettem a szivatót, és a Hondának kifejezetten szép hangja lett. Komoly, megfontolt hangja, ami már illett az alkotók filozófiájához.
Jött egy szép, hosszú, hetvenes táblával díszített szakasz.
Persze fogalmam sem volt, betartom-e, mert a szerzeményem mérföld-per-órában mért.
A gyorsabb szakasz végén pirosra váltott előttem a lámpa, így behúztam a kuplungot, és gáz nélkül gurultam a vonalig. Arra gondoltam, a kettőötvenes ilyen hűvös őszi időben sokszor leállt hasonló körülmények között.
Alighogy befejeztem a gondolatot, a nagyobb, de ugyanúgy léghűtéses blokk halk kattanással leállt a francba.
Mi van, megfagytál?
Másodszorra beindult megint feles szívatóval, és miután dühösen kigyorsítottam a következő lámpáig, ott nem akart üreset adni a váltó, később meg kis időre beragadt egyesbe, de valahogy hazajutottam vele.
– Jössz szombaton túrára? – kérdezte telefonon Gergő még aznap délután.
– Nem érlek utol – mondtam.
Gergőnek is Hondája volt, csak épp egészen új és hétötvenes. Biztosra vettem, hogy többe került, mint a kabriója.
– Majd megvárlak minden kanyar után – tapintott Gergő a lényegre, én meg alaposan megsértődtem.
Sőt.
Olyan szinten megbántam, hogy a régi szép idők visszacsalogatásának rózsaszín álomködében megvettem egy makrancos, kanyarodni képtelen, itt-ott karcos meg rozsdás régészeti leletet…
– Mi van? – szólalt meg Gergő bánatosan. – Mást terveztél?
– Szerintem inkább kinézek Zsombor repülőnapi programjára.
– Nocsak! Egy kis nosztalgia? – nevetett Gergő.
– Az.
Már megint.
Szombaton valóban elautóztam a távoli vidéki reptérre. Az autópályán elkapott egy heves és kiterjedt zápor, emiatt nem mertem annyira nyomni neki, úgyhogy később érkeztem, mint terveztem: Zsombor épp akkor szállt fel az első vállalkozó szellemű utasával a Bulldogban.
Gyorsan megkerestem az adminisztációs sátrat, hogy feliratkozzak a műrepülésre, mielőtt túl sokan beelőznek. Az árlistán rögtön kiszúrtam a „Műrepülés vadászpilótával” tételt. Mondtam, hogy én olyat szeretnék, kifizettem az annyi forintot, és kaptam egy apró, égszínkék tombolafecnit. Nagyon vigyáztam rá, hogy el ne fújja a kezemből a felettünk keringő helikopter rotorszele.
Zsombor közben leszállt, és visszagurult az utasfelvételi pontra, ahol a műrepülőgép tulajdonosa segédkezett az utascserében. A második kör még valaki másé volt, úgyhogy leültem egy padra, vettem egy marokkal a pörkölt mandulából, amivel a tulajdonos úr kedves felesége megkínált, és csendben néztem a nagy előkészületet. A kötelező ejtőernyő felvétele nem volt egyszerű mutatvány, az utas még segítséggel is elszórakozott vele egy darabig.
Ahogy jobban megnéztem Zsombort, feltűnt, hogy már félig ősz a haja. Nem emlékeztem pontosan, mikor láttam őt utoljára, de abban biztos voltam, hogy azóta alaposan belehúzott az öregedésbe.
A Bulldog szép, öblös hangot adott. A pad mellől is látványos volt, ahogy odafent pörgött, forgott, a pálya feletti alacsony áthúzás meg kifejezetten parádésra sikerült. Alig vártam, hogy rám kerüljön a sor.
A második utas kissé émelygős arckifejezéssel hagyta el a gépet, én meg frissen, lelkesen mentem felvenni az ejtőernyő-hátizsákot, amit a combjaimra is rá kellett szíjazni. Jó nehéz volt, alig bírtam a többletsúllyal bemászni a gépbe. A tulajdonos úr segített becsatolni a gép ötpontos biztonsági övét. Eközben Zsombor is lehuppant mellém, és mondott pár szót oroszul a kissé felhős, de még kedvező időjárásról.
– Szpasziba za nyeba – mondtam erre, ő meg jót kuncogott, mert hát ironikus volt a hála az égnek, mikor épp az ég viselt dolgairól beszélünk.
A tulajdonos úr nagy szemeket meresztett, és szintén oroszul kifejtette, hogy akik régen MiG-21 pilóták voltak, alig tudják gyakorolni az oroszt, mert nincs nagyon kivel beszélgetni. Elismerő pillantást vetettem a kicsivel odébb kiállított MiG-21-es vadászgépre, és azon gondolkodtam, vajon szerettem-e annyira a Morane-nal repülni, hogy vegyek egyet otthonra, a kertbe…
A Bulldog hamarosan készen állt. Zsombor beindította, és elgurultunk a várópontra. Amíg elvégezte a motorellenőrzést, felszállt előttünk egy kétfedelű AN-2-es. Meglepően alacsony sebességnél elszívódott az elképesztő felhajtóerejével. Utána megkaptuk rádión az engedélyt, és mi is ráfordultunk a pályára, aztán elszabadult a kétszáz ló.
A műrepülőgép a Cessnához és Morane-hoz szokott fogalmaim szerint döbbenetes ütemben emelkedett. Kicsivel a felhőréteg alatt Zsombor ismét rádiózott:
– Hotel-Alfa-(Bulldog lajstromjele), célmagasságot elértem, a feladat végrehajtását megkezdem.
Hát, alaposan megkezdte.
Olyan leborítással indított, hogy úgy éreztem, a fejem fáziskéséssel követi a nyakamat, aztán következett két bukfenc, egy legyező, majd csinált két negyedelt orsót is, mert tudta, hogy azt nagyon szeretem. A túlterhelés többször alaposan az ülésbe préselt, de párszor ki is emelkedtem belőle az övnek feszülve, szinte súlytalanság-állapotban. Jól bírtam. Semmi émelygés, mint régen. Élveztem az erős, stabil gépet. Biztonságban éreztem magam.
Zsombor egyszer csak megkérdezte, milyen feladatot szeretnék még. Hát, én kértem még egy negyedelt orsót, ami ezúttal is szuper volt. Utána egy gyors alacsony áthúzással borzoltuk odalent a kedélyeket, majd Zsombor átadta nekem a gépet, hogy találjam meg a forgalmi kört, és csináljam meg a bejövetelt. A Bulldog – ugyan nem állítottuk be a méretemre a pedálokat, meg a párnám is hiányzott – egész jól kézre állt, eltaláltam a negyedik fordulót, és a final sem sikerült különösebben bugyutára. A leszállást már átvette Zsombor, és amint földet értünk, még kigurulás közben elkezdett a lelkemre beszélni.
– Annyira szerettem volna, hogy erre is meglegyen a típusképzésed!
– Én is.
– A műrepülés biztonságosabb ám, mint a motorozás!
– Szerintem is.
Ennyiben maradtunk, mert már sorban álltak az utasok a felkészülőponton. További sikeres napot kívántam neki, aztán visszamentem még egy marék mandulát nasizni.
– Tetszett? – kérdezte a tulajdonos úr felesége.
– Spirituális élmény volt – mondtam, mert hát tényleg.
Közben azon agyaltam, mennyi időbe telt, mire feladtam a büszkeségemet, és bevettem egy kinetózis elleni tablettát műrepülés előtt. Már nem számít, már nem akarok keménynek látszani. Ha ez kell, hogy ne legyen hányingerem fejjel lefelé lógva, ám legyen.
Úgy véltem, Zsombornak egyáltalán nem tűnt fel, hogy ezúttal nem panaszkodom.
Útban a parkoló felé még megnéztem, ahogy a tulajdonos úr felszáll a frissen összeszerelt Jak-52-esével. A háromszázötven lovas csillagmotor hangja felért egy műszaki szimfóniával, ahogy kilőtt a felhőköltemények felé.
November elején megint elmentem Gergő garázsához, megint kocsival, és nem a hideg miatt választottam a kocsit, hanem mert…
– Te képes voltál eladni? – hüledezett Gergő. – De hiszen most vetted! Miért?
Felsoroltam az okokat.
– Már aznap meghirdettem, hogy elmentem vele innen. Viszonylag hamar elvitte egy olyan arc, akit nem zavar semelyik bosszantó tulajdonsága.
Gergő a fejét csóválta.
– De hát… akkor nem is fogsz motorozni?
Elmosolyodtam, és megmutattam a telefonomon azt a gyöngyházfehér Kawasakit, amit pár napja kinéztem a szalonban.
Gergő csípőre tette a kezét.
– Ezzel könnyű dolgod lenne, de az nem illik hozzád.
Fújtam egy nagyot.
– Lehet, hogy a fizetésemelés teszi, de valahogy már nem akarok annyit küzdeni… Elkényelmesedtem, vagy mi.
Gergő elnézően mosolygott.
– Szerintem kezdődik nálad is a B oldal.
– Nem! – ráztam a fejemet ösztönösen.
– De.
Általában nem szoktam igazat adni Gergőnek, azonban most úgy éreztem, eléggé kimondta, amit én nem mertem volna kimondani.
